De mi az igazság? Ami oda lehetett, ami oda lett? Egy állítás, amely megfelel a valóságnak? Egy pillanat, amikor tudatunk tartalma megfelel a tényeknek? Amikor fején találjuk a szöget? Elképzelhető. Ezek végül is oda lehetnek. Esetleg a közösségben az érvényes követelmények halmaza lenne az igazság? Tulajdonképpen ezzel is előfordulhat, hogy oda lesz. A törvényeknek való megfelelés? A szabálykövetések? Az e szerinti ítélkezés? Hát hogyne, bőven van példa, amikor ezek szőrén, szálán eltűnnek! Vagy a tudott dolgok halmaza? Amikor elhülyülünk, akkor van oda az igazság? Mi az igazság? Ami oda van?
Sietnem kellett, hogy megtudjam mire gondolt Jancsó Mester, mert már csak kevés helyen és ott is ritkán vetítik új filmjét. A nézők számából ítélve nem túl sokakat érdekel, hogy mi van oda. Két hét alatt nem sokan láthatták a filmet. Vagy nézték. A vetítést. De mit nézhettek azok a T Nézők, akiknek vetítettek. Az alkotóké a szó. „… Akkor, amikor az ország zászlósurai hatalmi vákuumban – jobb híján (hiszen akit annak neveltek, a hivatalban lévő király a fejét vétette) – királlyá emelnek egy tizenöt éves kamaszt. Ahogy ami az ilyen időszakokban szokásos, mindenki a saját pecsenyéjét sütögette. Volt, aki egész különösen. Például az a főúr, aki merő tudományos érdeklődésből saját kezűleg jobbágylányokat fojt meg. A kamaszkirályt sokan tanítják; ki arra, hogy jól felfogott saját érdekében legyen akarat nélküli báb, ki arra, hogy vesse le értelmiségi aggályait, és kaszaboltassa le jóakaróit. Azok ugyanis vannak, nemcsak ellenségei. És főleg: alkotmányos mércéje egyedül az legyen, ami neki jól esik. Miért ne legyen például császár? Persze, nem kell azt hinni, hogy a király minden nap politikával ébredt és politikával feküdt le. Mégiscsak reneszánsz király volt. Úgyhogy nem hiányozhatnak a környezetéből a zenészek, az énekesek és a táncosok sem, akik azonban nem törődnek azzal, hogy az előadott művek nem a kódexekben maradtak fenn, hanem 19–20. századi etnográfusok gyűjtötték föl azokat. A király megöregszik. Beteg, még olvasásra is rávetemedik. Balkézről született fiát, Jánost szeretné utódjának. Erre megesketi azokat, köztük Kinizsi Pált, akiket ő emelt magasra. Hiába. Oda az igazság. Egy halott király nem különb egy halott közembernél. Egyébként is jönnek a törökök, akiket túl kellene élni. Sikerül-e? Szóval, oda az igazság. …” Peregnek a képek a mondatok. Ez nem lehetett, akkor, amikor a film játszódik - morfondírozik a néző. „Mármost akkor mi van?” Emlékezzünk Makk Károly szavaira. „Aki érti, érti, aki nem, nem. Gondolkozzunk!” Mi van a sötétben?
Amit látok; történelem eszencia
A történet nem a történelem. Amit látok az nem a mi megtörtént történelmünk, ez a mi történelmünk, ami akár lehetett volna, de nem az. És mert lehetett volna, rólunk szól. Jancsó Mester nem azt meséli, hogy a történelem milyen események egymásutánjából áll, azt mondja, hogy milyen rutinok, minták azok amelyek alkotják. Milyen elemekből áll a jellemző készlet. Amiből gazdálkodhatunk. Ezért kavarog minden, jönnek, mennek a képek, az idő változik, a szereplők meghalnak, feltámadnak. Mert nem a történet, hanem a készlet kerül bemutatásra. Ezért minden lehetséges, csak szabadulni nem lehet. Ami fogva tart az nem egy "történelmi" trend, hanem a magatartás készletek trendje, a minták és az ezeknek helyet adó mechanizmusok. Ez pedig más. Itt nem ok okozati összefüggésekről van szó. Jancsó Mester történetében nem „A” eseményből következik „B” esemény, hanem egy létező, lecserélhetetlen? mintakészlet produkálja a sztorit, hol így, hol úgy önmagát. Ez a történelem. A film azt mondja abból, amit a hatalmasok, a királyok és királycsinálók mintaként felhalmoztak ez jön ki. Nem ez történt, hanem ez van! Ezek ilyenek.
Jancsó Mester függetlenül attól, hogy nem a történelmet meséli, kiválóan ismeri történelmet és ezen belül a magyar történelmet. Meséje attól válik hitelessé és egyben megkerülhetetlenné, hogy ez a szakértelme minden pillanatban ott van és segíti, védi mondanivalóját. Alig van a meséjében pillanat, ami ne utalás lenne, ami ne beemelés lenne, úgy és olyan, amit nem lehet csak úgy lefricskázni. Nem talál ő ki semmit, csak összekeveri a valót, hogy végre megértsük. Az igazságot. És ezt szemmel láthatólag nagyon élvezi azt. Annyira élvezi, hogy ez már rám is átragad. Ez is egy igazság. De most nem erről van szó.
Ebben a mesében nem személyek a főszereplők, hanem funkciók, minták, rutinok. Arról szól, hogy ezek az üres, funkciók, minták, rutinok, a hatalomért vívott közdelem során mindent elpusztítanak. Ezek a rutinok üresen, gyilkos rutinok. Ezek a funkciók pusztítanak. Azek gyilkoló gépek. A történetet nézve úgy látjuk, hogy az, aki a hatalmat akarta annak ezt és ezt kellett, kell csinálnia. Ez elkerülhetetlen. Semmi személyes, csak technika. Ezért a történetben nincsenek identitások. Vagy ha tetszik az ilyen történelemben nincsenek identitások. Készségek vannak, amelyek vizsgáznak. Van eredmény / nincs eredmény, hamis / nem hamis. És minden hamis. A gyilkosság, az árulás, a halál, a kötődés, a pozíciók. Minden hamis, minden adok-veszek, cserebere tárgya. Az, ami nincs! És semmi sincs, ami egy kicsit is igaz lehetne. Semmi sincs, ami bármilyen formában igaz, igazság lehetne. Az, az igazság, amit akarhat az ember, annak itt nyoma sincs. Oda az igazság. Mindegyik. De ez a minden emberi arctól megfosztott hatalomgépezet a végére minden sikere ellenére elbukik, leamortizálódik. Nem egyszerűen azért, mert részvevők kinyírják egymást, ez nem egy Shakespeare darab, hanem mert nem bírják az arctalanságot. Vágynak valami emberi után. Jancsó Mester az életre szavaz.
Búcsú a királyoktól
A záró képen a haldokoló Szilágyi Mihály eltávolodva a hegyektől, egy síkon, ahol a szabadság lakik! énekli a „Kis lak áll, a nagy Duda mentében …” sorait. Durr, bele! Köpni, nyelni nem tudok. A fegyelmezett machinátor kilép, kiesik a szerepéből. A hajdan erőtől duzzadó, nyers, rekedt, szenvedélyes hangból csak a rekedtség marad. Az egykori királycsináló, a kegyetlen úr, halálán egy szelíden vágyakozó verset énekel. Az, az ember, aki csak azt ismerte, hogy akarom. Feladja, ember akar lenni. És ezzel egy korszak lezárul. Az utolsó szó nem a királyoké, a gyilkosoké, hanem költő zsenié, a magyarok nagy kedvencéé, azé, aki lázadva gyűlölte a királyokat és a királycsinálókat. Aki identitást adott. Az üres vetélkedő / stabilizáló szerepek, mechanizmusok helyett identitást. Azé, akiben e gyűlöletnél csak egy szenvedély élt jobban; a szabadság imádata. Aki, amikor megszólalt minden és mindenki eltűnt „ mint a nap feljövetelekor a csillagok"
