A lányok (Pindur&Gida) délután három körül szoktak enni. Kis idővel előtte már izegnek-mozognak, figyelnek tálalok-e, figyelmeztetnek tálaljak. Ha kinyitok egy sört, tudják, nagy esélye van annak, hogy amíg legurítom, dobálom nekik a labdát. Örüljünk együtt. Szeressék, ha iszom. Ma háromnegyed háromkor bontottam ki egy dobozt. Mit tesznek? Mit választanak? Felugrottak és mindegyik hozta a labdáját.
Régen volt, amikor egy akkor még csak bimbózó, azóta sztárrá nőtt, majd elhervadt foglalkozására nézve gondolkodót hallgattam, voltam kénytelen hallgatni. A kutyákról. És azon belül is a német juhászokról. Mondandója lényege az volt, hogy ők dolgozni és csak dolgozni képesek. Értsd feladatot végrehajtani. Ez az örömük. Amiben nincs öröm. Van ilyen ember is tájékoztatott az akkor még csak bimbózó majd később elhervadt gondolkodó, sőt az emberek zöme ilyen. Ellentétben vele, mert ő ezekkel a sokakkal szemben játékos alkotó elmével rendelkezik, nincs benne semmi alsóbb néprétegekre jellemző munkakutyaság. Megvetés és gúny volt a szavaiban. Mindeközben - tudvalevő - a kutyáknak fogalmuk sincs arról, amit mi munkának nevezünk. Ők velünk játszanak akkor is, amikor mi azt hisszük, hogy nekünk dolgoznak. A játék persze nem céltalan az egyed és a csoport túlélését szolgáló magatartások kikísérletezése, variálása, a technikák passzítása és természetesen s kigyakorlása folyik. Igaz jókedvűen. Semmi verejtékezés, görcsös akarás. Egyébként megjegyzem a kutyák izzadni se tudnak, tehát eleve adódik a kérdés, hogy gürizhetnének-e egyáltalán. Ez így nem igaz, a tappancsaik között egy kicsit izzadnak, de ez csak az enyhe lábszag kedvéért van. Hogy ne legyen kisebbrendűségi érzésük a gazdáiknak. Esetleg, hogy könnyebben hazataláljanak. A civilizáltakhoz.
