Az idő múlása eleinte nem más, mint maga a boldogsághoz vezető út.
Az idő megannyi lehetőséggel hiteget, ígéreteknek hallható célozgatásokkal csábít. Múlok – mondja az idő – te pedig leszel, akinek lenni vágysz. Megtörténik veled, amit kívánsz! Lesz, amit akarsz, amit érdemelsz. Rándul a váll – az érdemek megszerzése nem lehet gond! Szép vagyok okos és erős! Múlj, hát idő mire vársz! Jöjjön, amire várok! És én nem csak vártam, siettettetem az idő múlását. Ennek a hitegetős, reménykedős időnek aztán egyszer csak kurtán-furcsán vége lett. Az ígéretek, ígéretek maradtak, és amikor reklamálni óhajtottam hamar rájöttem ennek bizony nincs sok értelme. Miért nem voltál ügyesebb? – kérdi majd gúnyosan a múló idő – ami elmúlt az elmúlt kisöreg, és ez is el fog múlni, ha reklamálsz, ha nem, én a helyedben … Nem, nem erre nem vagyok kíváncsi, ki tudom találni. Megyek a dolgomra. A Hivatalba. Nézem a Hivatal fiatal lányait, asszonyait. Arról volt szó, hogy ők az ígéreteket. Nem a Hivatal igéretei, hanem az enyémek. Tudom! Csak nálam volt erről szó! Bőrükön, szemük csillogásán ott a nyár megannyi kellemes pillanata. Ők ma még az örökkévalóságban élnek, náluk áll az idő. Szépségük, csáberejük kútja örök és kimeríthetetlen. Ők ma mindent megbocsátanak, ha van egyáltalán valami, amit meg kellett bocsátaniuk. Ma, délelőtt. Nevetnek, s felém intenek. Körbenézek, kétségkívül nekem szól az invitálás. Elindulok feléjük, mondom, mi járatban vagyok. Az egyik egy íróasztal felé tessékel, hellyel kínál, és a gép felé fordulva pötyögni kezd. Valaki egy női nevet kiált a folyósón. A velem szemben ülő általam csinosnak mondott lány / asszony visszakiált – nem tudok menni, egyedül vagyok! Nem mondjon már ilyet! – jajdulok fel kétségbeesve. A lány / asszony rám néz és nevet. Kacéran. Bizonyisten kacéran. Nem mondanám, ha nem kacéran. Az ügyezést követően elbúcsúzunk és én már a folyosó végén járok, amikor udvariasan hozzám szól egy kedves hang; bocsánat azt hiszem, neked szólnak. Érted? Neked! Nem Önnek, magának, a kedves ügyfélnek, lucifer bácsinak, hanem neked, azaz nekem. És tényleg, nekem szóltak, valami lemaradt. Az idő pedig visszafele folyt ezen a délelőtt. Újra tele volt ígéretekkel. De most már nem unszoltam, hogy múljon. Mégis elmúlt. A beváltatlan igéretek, viszont most is beváltatlanok maradtak.
