Megnéztem a moziban a Cosma gyilkosságról - a magyar-cigány háborúról - készült áldokumentumfilm első valós részét.

Annyit lehet belőle megtudni, mint a korabeli tízsoros hírekből. Megöltek egy kiváló sportolót. Az elkövetők cigányok. Többletet legfeljebb a gyilkosság okozta gyász bemutatása ad. Az események elemzése helyett egy-két, de inkább csak egy soványka verzió. A rossz emberek megölnek egy jót. Hogyan? Miért? Mert rosszak! Hogy ezek a rosszak, rosszaságukban hogyan nőhettek, ha nem is az égig, de mindenesetre a jók fölé egy hang se. Kik asszisztáltak fejlődésükhöz? Semmi. Miért lettek a jók ellenségek? Van-e érdek, amit szolgáltak? Ugyan. Hogy a jók közül a jók őrzői – a mulatozó rendőrök – miért nem lépnek közbe arról egy hang se. Általában semmiről semmi. Kérdések nincsenek. A világ egyszerű. Így a válaszok sem hiányoznak. Az ész, ha van éhkoppon, a szívnek viszont hajítanak egy-két falásnyit. A gyilkosság lassan a közösség, a jók közössége elleni orvtámadássá lényegül. A gyilkosság az ország nyugalma elleni támadás. Szíven szúrt ország. A casus belli fel van mutatva. A kapunkban az irracionális gonosz. A tett halála az okoskodás. És itt a tett, az önvédelem, az okoskodás az önvédelmet öli meg. Aki még meg akar valamit érteni az áruló, az veszélyezteti a közösséget. Félni akarunk és nem szorongani! Tőlük akarunk félni. Ennek az igénynek fekszik le a film. A bemutatóján négyezren voltak, fújjoltak, tapsoltak. Tegnap tizennégyen néztük. Ez megnyugtató.