A szakácskönyvek az elérhető boldogságok receptjeit tartalmazzák.

Ez nem azt jelenti, hogy minden étek mindenki számára örömforrás, hanem hogy az alkotó ember képes ilyen boldogságot előállítani és a megfelelő kondíciókkal rendelkezők pedig képesek ezt élvezni. Ahogy annak idején a konyak a munkásosztály itala lett, amit választott képviselői útján fogyasztott, úgy a Wellington bélszín az emberiség étke, amit kiválóságai útján élvez. Akik aztán – ha jók vagyunk – mesélnek róla. Ez így volt, van, s talán lesz, amíg a világ, világ. Nagyon nem idegesít, mert én a pörköltöt szeretem nokedlival + kovi ubi.

A receptírók azonban mintha aggódnának értem, pontosabban tippjeik sikeréért. Nem elégszenek meg magával a recept, a technológia ismertetésével. Szólnak, sózd meg! A külön felszólításra, mintha az élet élvezetét lehetővé tevő szerényebbnél is szerényebb képességeim miatt lenne szükség. Mintha azt mondanák, hogy éled azt a nem túl bonyolult életedet, de vacakul, oda nem figyelve, ha nem szólnék azt az egy csipet sót is kihagynád, így megfosztva magadat a legszerényebb örömöktől is. Mintha képességhiányos lennénk. Azt, hogy a „mintha” miért került oda nem tudom. Rendre elfelejtek sózni. Isten bizony!