Egy Hivatal levelet írt a kisebbnél is kisebb embernek, azaz alattvalójának, teljesítse már a kötelességét, mert eddig nem tette és ez így nem mehet tovább.
A kisebbnél is kisebb ember megszeppen, teljesít. Múlnak a boldog és a kevésbé boldog napok. Kitalálható; jön egy újabb dörgedelem. A kisember még jobban megszeppen, felveszi a szép ruháját és már megy is a hivatalba közlendő, hogy ő bizony csinálja, amit mondanak tessék itt a papír róla. A Hivatal néz, majd jön a diadal, felfedezi, hogy aki igazát bizonygatva mentegetni próbálja magát az nem az, akit ők fenyegetni szoktak. Tehát ők ép eszűek. Ez meg ki? A delikvens azt állítja, hogy Szatmárnémetiben született, a magyar papírján az áll, hogy szül. hely. Satu Mare, míg az ő magyar nyilvántartásuk szerint, mindez – kétséget kizáróan – egy Satu-Mare nevű helységben történt.
A nevezett város 13 km-re van a magyar határtól. Lakosainak közel negyven százaléka vallja magát magyarnak, tehát ért magyarul. Ha találomra felhívunk valakit a városban, akkor az, nagy valószínűséggel el tudja mondani, hogy hol van. Ez lett volna az ötszáz forintos kérdés telefonos segítséggel. Az ügyintéző azért megértette a dolgot, de a Hivatal talán még mindig azon tököl hány város az, az egy.
Így meséltem ezt a történetet annak idején, amikor ez megtörtént. Ilyen gunyoros zárással. Nem is sejtve, hogy ennél maradandóbb valóság nincs is. Jött egy értesítés.
