Ünnep a közösségben jelentős esemény emlékének szentelt nap.
A közösség emlékezhet boldogan, mert az esemény számára örvendetes és emlékezhet szomorúan, mert az esemény számára fájdalmas. Egy közösség számára fontos a terület, a szerzése öröm, az elvesztése fájdalmas. Ha a területek korlátozottan állnak a közösségek rendelkezésére, akkor csak egymás kárára növelhetik részesedésüket. Aki növekszik; biztonságban érzi magát, örül, aki veszít; fenyegetettséget érez és kesereg. A területek újraosztása az egyiknek örömünnep, a másiknak a gyász napja. Megjegyzendő; a területi konfliktusok mélyek és mert a közös előnyök nehezen mutathatóak be kezelésük kényes, gondos előkészítést és még gondosabb kivitelezést igényelnek.
Örömünnepek
A mai Románia legnagyobb nemzeti ünnepe Erdély Moldvához és Havasalföldhöz való csatolása, Nagy-Románia megalakulása, ami egyúttal a Nagy-Magyarország vége, ami nekünk, magyaroknak; gyásznap. A románok ünnepelik a nagy földszerzéseket, mi gyászoljuk a vesztességeinket. A múlt század elején kiosztott sírás / nevetés szereposztás a második bécsi döntéssel változott meg, amikor is Németország nyomására Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. A területi revízió 1945-ig volt érvényben. A magyarok földszerzés okán ebben az időszakban ünnepelhettek.
Szembesülök
Závada Pál a Nemzeti Színház Tízparancsolat pályázatán a harmadik parancsolatot – az Úr napját szenteld meg – azaz az ünnep témáját választotta, és megírta a Magyar ünnep c darabját. A II. bécsi döntés hozta a revízió ünnepét és az ünnepet kísérő történelmi eseményeket - ne legyünk szágynelősek - bűnöket. Hogy szembesüljek. Először szembesülök Teleki keserű aggályaival, az önálló magyar akarat ellehetetlenülésével. Teleki Erdély visszacsatolása okozta örömben nem tudott maradéktalanul osztozni. Szerinte tudniillik revíziót Magyarországnak a saját erejére támaszkodva kellett volna elérnie és nem lett volna szabad a magyar külpolitika önállóságát a revizíó oltárán beáldozni. De a történelem nem várta ki a Teleki féle megoldást, a problémát a II. bécsi döntés elintézte. Ribbentrop és Cianó új erőviszonyok kialakításában voltak érdekeltek és így – úgymond – a magyarság sorsa iránt érzett elkötelezettségtől vezettetve átrajzolták a határokat. Igazságot tettek. Amit a magyarok ünnepeltek. Teleki és követői meg aggódtak. Ennek megfelelően a színpadon látjuk, halljuk a kétkedőket, az ünneplőket, akik az öröm okozta eufóriában majd túllépnek jón s rosszon, vagy legalábbis statisztálnak azoknak, akik túllépnek. Szembesülök, hogy 1940 nyara ünnep volt, egy sérülékeny, baljós ünnep, majd szembesülök, hogy beindul a bosszú és a bűn, az embertelenség bennünk lakó gépezete, hogy ez az egész őrület valamifajta büntetésbe, a szovjet megszállásba/ felszabadulásba, landoljon. ... Hogy onnan a népi demokráciába, egy újabb ünnepbe, őrületbe, egy újabb bosszú és bűn embertelenség felé rohanjon minden tovább, hogy jöhessen egy még újabb ünnep, …, egy … De ezzel már nem szembesülök, ez már csak a ruhatárért sorban álló néző témája. A mű egy együnnepes kalandot láttat. Erdély visszacsatolása, bűnök, és a megszállás. Egy reváns ünnepének és a hozzá csapodó események elmesélése, amikért majd - én tudom - reváns jár. Szembesülök; bukásom - a mindenkori - méltó tetteimhez, fogadjam el. Vagy változzak meg! - de ezt már csak én gondolom. De nem hagynak! - válaszolok, jóllehet senki se kérdezett. Ők se! Mutogatok. Nem igazolják vissza az új teljesítményeimet! Nem kooperálnak! Egyedül vagyok! Ezért bukok, nem bűneim, őseim bűnei miatt! A "Most"-tal nem tudok mit csinálni, nem a Múlttal! Az ív csonka, a katarzis prolongálva.
Hogyan?
A darabnak különös szerepet szánt a sors. Mint ismeretes a Nemzeti vezérigazgatója engedélyezte, hogy a román nemzeti ünnep előestéjén a Budapesti Román Kulturális Intézet szervezésében ünnepi megemlékezést tartsanak a Nemzeti Színház Nagytermében. Az ő örömünnepük, a mi gyászunk. (Lásd fent) Alföldi – mint később nyilatkoztában is kifejtette – döntésével azt kívánta elérni, hogy a két nemzet viharos történelme után a kultúra és a művészet segítségével is közeledjen egymáshoz, stb. stb., de látva a felháborodást döntését visszavonta.
Ezt követően voltak, akik a vezető fejét követtelték, voltak, akik megnyugodtak, és voltak - nem kevesen - akik egy lehetőség elmulasztásán keseregtek. Milyen nagyszerű lett volna – sóhajtottak – hogy amíg a román prominensek és meghívottaik a Nemzeti Nagytermében ünnepelnek, addig mi a Müpa kistermében eljátsszuk Závada darabját, példát adva, hogy milyen is az, az európai módon végrehajtott szembenézés, hogyan kell leleplezni a hamis, tiszavirág életű ünnepet ünneplő önmagunkat. Azt, hogy ezt hogyan gondolták elérni, nem tudom. Kik értesültek az akcióról? Kik és hogyan tudósítottak volan? Miután lement a függöny miként kívánták a minimum magyarázatra szoruló, kérdéses hatásmechanizmusokkal operáló színdarab szerény előadását egy provokatív politikai rendezvénnyel szemben úgy interpretálni, hogy az pár millió magyar és pár millió román számára nyilvánvaló példaadás legyen? Úgy, hogy még el is fogadják! Hogy ne csak a provokáció maradjon bennük. A győzelem. A megalázás. Mi lett volna a következő lépés, amitől magyar ünnep lett volna november 30. Magyar & román ünnep. Én még nem hallottam, nem olvastam, de van még idő, hely is van bőven, el lehet mondani.
***
A bejegyzés nem Závada és Alföldi művészi produkciójáról szólt, hanem a társadalmi tudat, indulatok lehetséges alakításáról. Célokról eszközökről. Jó célokról és rosszul megválasztott eszközökről. A politikai szerepet ők választották.
