és életre kelti a hanyatló Nyugatot. Mert a Nyugatnak bealkonyult, hanyatlik, nincs benne spiritusz, nem inspirál, nem motivál. Még van, de ez már nem élet, ez csak a kiürült civilizáció, levezető mozgás, még nő, de csak, mint a halottak körme. És így tovább, mondhatjuk, amíg bírjuk szusszal és türelemmel. A keleti szél viszont maga az elixír, s csodát tesz. Még velünk is.
Ami alkonyba hajlik. Csak össze-vissza címszavakban, hiszen mindenki tudja; a görög–zsidó–keresztény gyökerek, a jogállamiság, a törvény előtti egyenlőség, az egyház és az állam szétválasztása, az individualizmus, a gondolatszabadság, a magántulajdon szentsége, a városias életforma, a szabadság kis körei, az emancipáció, a társadalmi mobilitás, a szolidaritás, az önszerveződés, a piacgazdaság, a modernitás, az érdekek szabad képviselete, a demokrácia, a jólét, az ismeretekhez való szabad hozzáférés és még a fene tudja mi mindent jelent ma a Nyugat. Aminek bealkonyul. Lehet-e ezt komolyan venni? A spengleri diagnózist? Ráadásul annyira komolyan, hogy a mester és követői gondolataitól megmámorosodva új közgazdasági könyvek megírására adjuk a fejünket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy még az elkészültük előtt, receptként mindjárt követésre is ajánljunk.
A társadalom él, de nem virág
De ez az egész alkony história mintha egy költői ihletettségű félreértés lenne. Az ember hajlamos úgy gondolni, hogy Webernek igaza volt, amikor Spengler dolgozatát egy szellemes, tanult dilettáns művének nevezte. A teória és hívei általában úgy gondolják, hogy a társadalmak élete az élőlények életéhez hasonlatosan fut le. Megszületnek, fejlődnek, eljutnak a legszebb éveikbe, majd hanyatlanak, lekókadnak, hogy végül elpusztuljanak. De a társadalmak, a kultúrák nem így élnek, ugyan megszületnek és meg is halnak, de meg is újulhatnak, és meg is újulnak- akárhányszor. Persze akárhányszor is újulnak meg, a végén meghalnak. A Spengler felvázolta fejlődési kőrök, párhuzamok azonban egyszerűen nem igazak. Tetszetősek, hatásosak, de nem igazak. Egyedül a vég stimmel, de nem erről van szó, hanem az oda vezető útról. Ami a valóságban lényegileg más.
Nézzük a mást, Toynbee elképzelését, aki szerint egy társadalomnak vannak / lehetnek életszakaszai, de azokat nem egy kötött pályán kell bejárni, lehetnek elágazások, lehetnek mélypontok és aranykorok, akár több is. A kultúrák élete nem a temetőhöz vezető egy egyirányú utcában zajlik. Az ő elgondolása szerint az egyes civilizációk története a civilizációkat ért természeti és társadalmi kihívások minőségétől és még inkább az ezekre adott válaszoktól függ. Ez életszerűbb. Életszerűbb az is, hogy a válságban nem csak az előbb-utóbb kétségtelenül bekövetkező vég előjelét látja, hanem a megújulás lehetőségét is. Ha a kihívásra, a válságra képes a társadalom válaszolni, akkor egy felszálló ág következik, ha nem, akkor stagnál, majd elpusztul. De addig, amíg a válságokat képes megválaszolandó kihívásokként kezelni, addig hanyatlásról nem igen beszélhetünk. És a Nyugat erre mind a mai napig képes volt olyannyira, hogy ebből építkezett. Ha belegondolunk a fent említett nagy értékek; válságtermékek. A Nyugat nagy értékei a nagy kihívásokra, a válságokra adott válaszokban születtek. A Nyugat ebben jó. A válságok megválaszolásában. Abból és ami Spengler és a többi alkonyhívő szerint a pusztulását hozza.
Hova fúj a keleti szél?
A Kelettel nekem egyébként személy szerint – most már! – semmi bajom, amikor arra jártam rendkívül kedvesen fogadtak, biztosítottak róla, hogy barátjuknak tekintenek és kívánták érezzem jól magam. Ezt megtettem. De a Kelet, mint fő inspiráló tényező egyszerűen nem értem, hogy jön a képbe? Velük kell üzletelni? Mindenkivel kell! Használni kell az általuk kínált lehetőséget? Minden lehetőséget használni kell! De ez egyedül álló! Nagy a gazdasági növekedés! Hát nem tudom. Ha Kína utol akarja érni a Nyugatot bő harminc, de inkább negyven évig kell tíz százalék feletti növekedést produkálniuk, miközben drámaian öregszenek, miközben a felsőoktatásuk maximum egy követő termelési stratégiára teszi alkalmassá őket, miközben az innováció terén még Japán és Dél-Korea is csak a felét produkálja annak, amit az Egyesült Államok. Legalábbis erről szólnak a számok, a hírek. Ráadásul ezek a társadalmak nem kis részben annak köszönhetik sikerüket, hogy nyugatosodtak. Most akkor ki kit követ? Kit kövessünk? A követőket? Milyen szélre gondolnak azok, akik innen várják a jó szelet. A mintát! Vegyük át tőlük, hogy hogyan kell átvenni a Nyugatot? A módszert amit a Nyugattól tanultak? És különben hova fúj majd ez a szél? Nyugatra? Az alkonyba? Vagy Keletre? És hol van ott a megcélzott kikötő? Az alacsony bérszínvonal partjainál? Az individualizmust, a demokráciát elutasító szisztémák kietlen öbleiben? A szerény fogyasztás aszketikus szikláin? A szolidaritás felmondó szigeteken? Mire gondoljak? Hova fúj a keleti szél?
