Folytatom azt, amit az Emlékmű posztnál elkezdtem.
Az ott említett, a vétkeket követő opciók - az emlékezés, a felejtés - mellé vegyük fel a megbocsátás lehetőségét. Van-e megbocsátás, és ha igen kinek? Ki és miért bocsát meg? Mit remél az, aki megbocsát? A válaszokat egy sok évszázada óta forgalomba lévő példázat boncolgatásán keressük. Amire „rájövünk” az természetesen a lehetséges feleletek közül csak egy. Ha egyáltalán felelet.
A tékozló fiú
„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” (Lukács evangéliuma, 15,11-32)
A kérdések
A történettel kapcsolatosan feltett kérdések sora hosszú. Mi volt a bűn? A normaszegés? Miért bocsátott meg az Atya? Ez a feltétlen szeretetének lenne a szükségszerű következménye? Egy Atya nem tehet mást, mint megbocsát? Ez a dolga? A belső kényszerének enged? Boldogan? Vagy bűntetne inkább? Esetleg a szánalom szüli a bocsánatát? Ne szenvedjen tovább a bűnös! Elég volt! Vagy a megbocsátó úgy véli, hogy a bocsánatkéréssel helyre állt a világ rendje, a rend, amiben hisz? Innentől kezdve a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba? Mindennek újra van értelme? Az e fölötti öröm szüli a megbocsátást?
Ez ügyben forduljunk bizalommal Rembrandthoz, aki nagy szakértője a kérdésnek. Sokáig foglalkozott a témával, sokáig kereste azt, amit fontosnak gondolt, amit végül a töprengeni szerető nézőnek a mai napig inspiráló módon meg is festett. A képen ott vannak a szereplők a fiú, a megbocsátó Atya, a báty és a háttérben a társadalom, a szolgák, akik figyelik, értelmezik az eseményeket. Hogy tanuljanak, tanítsanak belőle. Nézzük a képet!
A hatalom akarása
A fiú rongyosan, elesetten, testében, lelkében fájdalmakkal, meggyötörten térdel az Atya előtt. Amit látunk, az maga a megalázkodás, a behódolás. A tékozló fiú mindenét felkínálja, szinte halljuk a szavait – tégy velem, amit akarsz, használj, amire akarsz, adj parancsot, hogy engedelmeskedhessek! … Belátom, csak általad lehetek …. Már mindent feladott, már csak a vegetációért könyörög. Kopaszon, rongyokban, személyiségétől megfosztottan, mint egy kitaszított, mint egy nyomorúságos senki. De nem egészen. Ez így felszínes – int Henri Nouwen a kép avatott interpretátora – fiú oldalán ott a kard. A hatalom jelképe! Hoppá! Ő egy úr. Romjaiban is egy úr. Ő úr volt, úr maradt és ő úr is akar lenni. Ehhez nem fér kétség. Erről árulkodik a megőrzött kard. Mindenét eltékozolta csak a fegyverét nem. Legalábbis Rembrandt szerint. Lukács erről nem szólt. Ő a mindent befogadó Atyai szeretetre utal. Rembrandt nem. Nála ez a történet a hatalomról szól. A hatalom akarásáról. Az ő olvasatában a hatalom iránti vágy mozgatja a fiút, ez vezérelte tetteit, ez űzte el otthonról, ez vitte a kalandokba, ez tette bűnössé, és végül ez hozta vissza. Ezért alázkodik meg, ezért hódol be. És ennek köszönheti sikerét. A megbocsátást. Az Atya tudniillik nem egy jóindulatú, érzelgős vénember. Ö az Atya, akié az Erő, a Hatalom, az Élet. Akinek van Akarata, akit az akaratérvényesítésen kívül más nemigen érdekel. Itt keresi élete értelmét. A többi mellékes. A kisebbik fiában ezért magára ismer. Ő is hatalmat akar, csak hatalmat. Mindenáron. Igaz még egy kicsit szeles, de reményekre okot adóan teljesít. Tud lázadni, tud behódolni. A fiú azzal, hogy elment, nem egyszerűen kicsapongott, hanem szembeszállt Atyjával. Mindent, annak egész életét megkérdőjelezte. Elment oda, ahol minden másképp van, ahol az, ami az Atya fennhatósága alatt érték, az értéktelen, ami az Atya házában hitvány, az ott érték. És ott vágyait kergetve mindent feláldozott / eltékozolt, csak a hatalom jelképét, a hatalomgyakorlás eszközét nem, amivel bizonyítja, hogy élete vezérvonala a hatalom akarása. Az aspiráció. Történjen vele bármi, ő akarja a hatalmat. Mindent megtesz érte, ha kell szórja a pénzt, öl, csal, megtagadja sajátjait, megalázkodik, de hatalmat akar. Ebből nem enged. Ezt fedezte fel benne az Atya ezért a bizalom, a megbocsátás. A hatalmas érti azt, aki hatalmat akar. Főleg ha csak azt akarja. Bízik benne. Tudja mire számíthat, mit kell tennie azért, hogy szövetségese legyen és tudja, mikor veszíti el a másik jóindulatát. Kellenek egymásnak. A hatalom akarása menti meg a fiút, ezért jár a „fénybe burkolt ölelés”, a megbocsátás.
Aki mindig kimarad
Oldalt az idősebb, a jó fiú, aki eddig boldogtalanul tette a kötelességét remélve, hogy egyszer elnyeri a jutalmát. Amire ő számított, ami egyébként nincs, de ha lenne, akkor sem azért jár, amire ő eddig gondolt. A „jóság” a köz produkciója. Bárhol beszerezhető, alacsony az árfolyama. Nem adnak érte sokat. Az élet kertelés nélkül tudatja vele, hogy balek, hogy nem értéket, nem célt követett, hanem egy szánalmas dumában hitt, az események egyszerűen a szemébe vágják; ha akart valamit, akkor rosszul taktikázott. Hibázott. A siker az öccsénél van, aki bűnös ugyan, de nem hibázott. Az Atya ölelése, a megbocsátás, a bűn jutalmazása; élete kudarcát jelenti. Áll, néz, nem közelít. Karjait – jelezve az eseményekkel szembeni távolságtartását – összekulcsolja. Se nyelni, se köpni nem tud. Arcán ott az indulat, a csalódottság, a féltékenység szította düh, de uralkodik magán. Káromkodna, de uralkodik magán. Utál mindenkit. Törne, zúzna, gyilkolna, de nem teszi, megmarad sértődött jófiúnak. Teljesítményének bére egy-két szó a szeretetről, a megbocsátásról, no meg az Atyai biztosíték, hogy „mindenem a tied”.
Változtatás a változatlanságért
A báty tapasztalata; a normák – akár hitt bennük, akár nem – illúziók. A Hatalom akkor írja át, amikor akarja. Amikor érdekei úgy kívánják. Itt pedig az, az érdek, hogy a hatalmas hatalma megmaradjon, hogy a Hatalom perspektívát kapjon. A fiú – az igazi fiú – hazatérte új helyzetet, új lehetőségeket teremtett, ami új törvényeket igényelt. Esélyt kért az, aki akarta a hatalmat, aki megszolgálta, hogy akarhassa a hatalmat. Pokolra ment érte. De bűnös lett, de bizonyította rátermetségét, használhatóságát. Új törvény kellett, ami pályára engedi, valami olyan, amiben miközben ez teljesül, megint csak hihetnek majd azok, akik szeretnének valamiben hinni. Egyébként mindenki szeretne valamiben hinni, mindig nagy a hihető dolgok iránti kereslet. De ettől még nem egyszerű a feladat. Mert sok a probálkozó. Azé a hatalom, aki hatékonyan hiteget, aki kielégíti a hinni vágyók keresletét; ő uralhatja a lelkeket. Ezen múlik minden. A hitegetésen. Ha ez a produkció nem sikerül, akkor nincs hatalma, akkor nem Atya, akkor egy szerencsétlen öregember, akiből tizenkettő egy tucat. Berakják egy otthonba. Ha sikerül, akkor Atya, akit hatalommal ruháznak fel, aki mert az életnek értelmet adott törvényt alkothat, akitől a törvényt elfogadják. Neki meg kellett bocsátania, mert ez szolgálta a hatalom akarását. Kellett egy igazi szövetséges, egy igazi örökös. Hogy a Hatalom megmaradjon. Nem egy puhány, taktikázgató, álmodozó balekra volt szüksége, hanem valakire, aki komolyan veszi a hatalmat.
Ehhez azonban új törvény kellett. A régi szerint nem tehetett volna mást, mint távolságot tartva a bűntől kegyelemkenyéren tartja a tékozló fiát. De ez nem hozott volna kielégítő megoldást, sőt kifejezetten nemkívánatos következményekkel járt volna. Ha ezt teszi elveszíti a reményekre jogosító szövetségesét és a számára oly’ fontos Atya szerepet is. Ha nem alkot új törvényt nem Atya többé, hanem a Hatalom asszisztense, köznapian szólva hivatalnok. De ő Atya akart lenni. Akié az Élet, akié a Hatalom. És erre esély kínálkozott. Ha nem véti el, sikerülhet. Az Atya arcán ezért ott az egész életét kísérő fájdalmas bizonytalanság, de ott az öröm is. A fájdalmas bizonytalanság, mert hosszú élete során minden pillanatában retteghetett, hogy sikerül-e a produkció. Maradhat-e Atya? Hisznek-e neki. Akarhatja-e a Hatalmat. Minden nap egy új próba volt. De ott az öröm pillanata is; bűnös gyermeke bocsánatát kéri és a bocsánatkérés alkalmat ad a sikerre. A tékozló fiú igazolja, nincs boldogság e házon kívül. Se neki, se másnak. Ez hasznos, ez stabilizálja a hatalmát. Nem bűntetni kell, hanem befogadni. Ennek belátásán nyugszik, ezt biztosítja a szeretet és a megbocsátás törvénye. Amiben lehet hinni, ami fű alatt biztosítja a hatalom akarását. A vágyak teljesülnek. Erről viszik a hírt a szolgák. Úgy és annyit, amennyit megértenek belőle. Hogy aztán ráérő széplelkek a szeretet hatalmáról és a hatalom szeretetéről elmélkedjenek.
És a holnap
Az Atyának és a tékozló fiúnak közös ügyük lett, ők szép lassan elfelejtik a múltat. Kitalálnak helyette valami elfogadható mást. A báty viszont minden közösből kikerült. Rá egyszerűen nincs szükség. A világ elvan nélküle. Ha akar valamit, ővé a frusztrált emlékezet. Egy korra, ami elmúlt. Anélkül, hogy lett volna. Amit egyszer kitaláltak neki.
