Vihar készülődik.
Pindur keresi a helyét. Jön-megy ideges. Lefekszik, majd azonnal feláll, arrébb megy, ott is lefekszik, az se jó. Menekülni, bújni akar, de nincs hova. Ha hívom, jön, de mindjárt el is megy. Nem tudok segíteni. Kint már zuhog, orkánerejű szél. Ijesztő jelenetek. Aztán vége. Szólok, elő lehet bújni. Pindur jön. Gida sehol. Nézem a rejtekhelyeket, de sehol. Hívom, senki se válaszol. Kint maradt volna? Lehetetlen. Ha más nem, hát Pindur szólt volna. De sehol senki. Kiabálok, hívom, de sehol. Kimegyek. Sehol. A kerítésen a lyuk, a róka kapuja, mintha nagyobb lenne. Kint maradt és világgá ment. Semmi kétség. Ismeri a környéket, de a veszélyek ettől még veszélyek. Bamba autós, éber kutya tolvaj. Pánik vesz erőt rajtam, kapkodva az autóba hajigálom a rongyszőnyegeket, ablak le, telefon elő, mindenkit riasztok. Hogy mire azt nem tudom. Gida! Gida! Indulunk keresni. A háztól 98 m-re két ismerős nagy hegyes fül, alatt egy riadt tekintet. Megúsztuk. Néz, mint aki sohase látott, majd beszáll, de nem foglalkozik velem. Meg van sértődve. Megtesszük visszafele a 98 m-t, hazaérünk. Pindurral körberajongják egymást, majd ketten nem állnak velem szóba. Letörlöm őket, tűrik, de semmi több. Semmi elégedett nyögés, barátságos nyalintás, vidám lökdösődés. De én erről nem tehetek! – fakadok ki. Akkor ki? – kérdik a néma tekintetek. Nehéz ügy. Előveszek két nagyadag parizert, odaadom, megszagolják, de nem eszik meg. Szépen kérem. Erre megenyhülnek és nagy nehezen fogyasztják. Vissza a konyhába két nagyadag májasért. Most már nagyobb a sikerem. Gida jön utánam, csóválja a farkát, lökdös. Lehajolok, körbenyalogat. Körbenyalogatom. Nem volt éhes, de jólesett neki a falat. Azt hitte, hogy elhagytam. A parizertől a lelke lakott jól.
