Levél részlet: „Sziasztok!
Azért fordulok hozzátok, mert nagyon nagy problémára szeretném felhívni a figyelmeteket. Ez pedig a ki nem mondható CIGÁNYBŰNÖZÉS!!!! B. fiam arcát szétzúzták a cigányok. Szilánkosra tört az arc csontja, beleékelődtek a szilánkok az arcüregbe és ideget nyomtak. (…) Éjjel (szombat hajnali 1h-kor) barátjával jött hazafelé az éjszakai járaton (…) Ültek, gyros-t eszegettek és beszélgettek. Barátjának egyszer csak a buszon lévő cigányok közül az egyik elkezdte a haját rángatni és le akarták rángatni a buszról. (…) Teljesen más irányból, oldalról, amit nem is láthatott - B. a levélíró fia –L - valamelyik cigány valamilyen náluk lévő eszközzel (pl. boxer, vagy bármi más) az arcába vágott. Valahogy leszálltak ömlött az arcából a vér. Sok VALÓBAN felnőtt ember segítsége abban merült ki, hogy adtak neki zsebkendőt és sajnálkoztak. (…) Nem értem a buszvezetőt, a szemtanúkat, miért nem hívtak rendőrt. (…) A rendőrök azt mondták, ha azonnal hívják őket sokkal nagyobb esély lett volna az elkapásukra. Így is van gyanúsítottjuk (a … tér teljesen be van kamerázva és ott menekültek le a buszról mind a fiamék, mind az elkövetők), B. csak akkor tud, - kis eséllyel- azonosítani, ha, kissé jobban felépül. Így nem tudnak vádat emelni. Annyit kérek tőletek, ha bárhol jártok és ilyet láttok, emeljétek fel a telefont, hívjatok rendőrt, szánjatok rá egy két órát az életetekből (…) Az orvosok, nővérek elmondták, hogy ez napi rutin. …. stb. stb." Név cím
A tanácstalanság, a félelem és - talán nem tévedek - valamilyen formáját kereső magabiztosság vezeti az anyuka tollát. Retteg, felháborodik, védekezik és szövetségeseket keres. Társának szegődnék, jóllehet bizonytalan vagyok, hogy miért, mihez kér segítséget. Nyilván ő is tudja, hogy a levelet olvasók csak a felháborodásban lehetnek / lesznek mellette, a megelőzésben, a tettesek elfogásában, nem. A részvét kimaradt! Ha erre esély lenne, akkor az egész nem történik meg, vagy ha megtörténik, nem úgy, ahogy megtörtént. Mintha a levél írója nem merné mondani, amit mondani akar, nem merné kérni, amit kérni akar, a megtorlást. Ami egyébként érthető lenne. Különösen, ha azért kérné, ami a buszon történt. Mi másért? Hagyjuk! Amatőr képzelgés. Egyelőre azt teszi, amit a gyerekszobája diktál. Írja, amit a gyerekszobája irni enged. Amíg annak az érvényességét elhiszi. Ami - gondolja - ma rajta számonkérhető. De mi lesz a válasz? És milyen válaszra bólint? Bólintanak? Akik bólintanak. Megelégedve.
Unalmas vagyok, ha azt mondom, hogy húsz évvel ezelőtt mindenről tudtunk, hogy be fog következni, ami bekövetkezett. (A többes szám első személy a kor zsargonja szerint a magasan képzett értelmiségre vonatkozik, értsd összeszedett egy-két diplomát) Mindent tudtunk, hogy bekövetkezhet, és tudtuk, ha semmit sem teszünk, be is fog következni. Mégsem volt senki, aki megnyekkenjen. Tenni aztán végképp nem tett senki semmit. Hagytuk, a szemünk nem rebbent, amikor idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. Talán még röhögtünk is hozzá. Amikor épp nem ujjongtunk. A nagy Humbug nem Európának ártott, a hazugságot megint csak itthon hittük el, s a kussolás, a röhögcsélés árát most a gyerekeinken veri le a sors, pedig mi érdemelnénk. Ennek a generációnak van miért bocsánatot kérnie. A megkövetendők közé értve a cigánygyerekeket is. Mert az ütés okozat. És hát most is mindent tudunk.
