Nagy jövés-menés, nyüzsgés, furcsa rendezgető, kopácsoló zajokat hallok mostanában, amit valami sejtelmes, valami szárnycsapkodó szárnysuhogásszerű tesz egyenesen titokzatossá. De titok nincs, az ok ott van a teraszon.
A szarkák. Az ezen a vidéken eddig ritkán előforduló madarak kívánnak társbérletre lépni velem. A jövevények a szakirodalom szerint közönségesek, de ez nem igaz. Migránsokra nem jellemzően maguk az elegancia, maguk az öntudat. A tömeges elegancia, a tömeges öntudat. Mellük fehér, hátuk, szárnyuk fénylőn fekete, farkuk ékformájú szintén fekete. Mozgásuk dinamikus, egy percre se hagynak kétséget, komolyan gondolják azt, amit gondolnak. Nem alja népnek jöttek. A rigókat túrják ki – mondja szomszédom. Miért jönnek ide, miért nem volt jó nekik ott, ahol eddig voltak, nem tudom meg. Talán tanulni szándékoznak, továbbképzik magukat. Megértették, hasonlítunk egymásra talán velünk látják biztosnak a jövőjüket. Kooperációnk alapja, mi is gyűjtjük a csillogó tárgyakat, hajlamosak vagyunk mások dolgait, fiókáit elrabolni, kitúrni, de érdekeink mentén szelídíthetők vagyunk. Ilyenkor kaphatóak vagyunk, hogy szórakoztató kunsztokat tanuljunk be, hangokat, mondatokat utánozzunk. A dolgot azonban komolyan kell venni, nem lehet elviccelni. Tudvalevő a szarka az egyetlen madár, aki felismeri magát a tükörben. Van Én tudata. Tehát tudja, hogy ő = ő, és nem én vagyok. És viszont, hogy én = én vagyok és nem vagyok ő. Ebből következik, hogy nyilván előbb-utóbb azt szeretnék, ha valamilyen „mi” tudatunk is lenne. Kérdés, hogy milyen lesz ez a „mi” tudat, és hogy ebbe én beleférek-e? Még, mint Én? Vagy csak úgy, mint Ő? Kutyáimmal kiegyeztek. De ők erősek, a rigók példája viszont nyugtalanít.