A régen holtak állnak, kezükben a bizonyság, hogy éltek, a szűk lehetőségek kanyargós útjain hasznosat tettek; kenyérszagú aktatáska, zsírpapírba csomagolt hús. Ámulatra pedig nugát. Majd az imába zárt kezek homályos kontúrjai a göröngyök között. A lomha történelemből immár kiléptek, rendeltetés nélküli árnyak. Az élőket nézik. Túl a rothadáson egymásnak már nem reményeik, egymásba nem fogódzkodnak, nem terveznek, nem csúfolnak, nem irigykednek, szemrehányást nem tesznek, se dal, se móka, csak némán, mindent-tűrően remélik, hogy még valóságok, hogy még van, aki vonszolja őket. A révedő képzelet szeszélyeibe, az itt virágaiba kapaszkodnak. A prolongált valójuk a létezőkhöz kötött. Az emlékezésre tett megtartott fogadalom most az egérút, amelyen kerülik a megsemmisítő üresség tiltott helyét. Kérlelő tekintetük gyöngéd szelíden átfon. Vágyuk nehéz, mégis súlytalanul ellebeg. Fehér hattyúk a tó feletti alkonyban. Holnap sötét csillagok.
