A húszas években alkotó - majd ebbe 1938-ban belehaló - Kondratyev nevéhez fűződik annak a felfedezése, hogy a gazdaság fejlődését alapozó átfogó rendszerek – például a mezőgazdaság és az ipar, vagy az iparon belül az egyes iparágak, később a szolgáltatások, az oktatás – beruházási részesedései generálják a siker/kudarc ciklusait.
Kondratyev szerint a ciklusok motorja a beruházásokat hajtó innovációs verseny, és egy-egy szakasz hossza pedig maguknak az újításoknak az életgörbéjétől, kifutásaitól függ. Nyilvánvaló, ha léteznek ilyen ciklusok – és léteznek – akkor az egyes nemzetgazdaságok sikerét az innovációs láncban betöltött pozíciók határozza meg. Aki kimarad, az lemarad. Erről szól a kapitalizmus. Nézzük a pályát és benne a teljesítményünket. Az első ciklus az ipari forradalommal indul. A főszereplő a gőzgép. Az innováció területe a textilipar. A gazdaság sikerét az e területen megvalósult beruházások adták. Aki itt lépet, annak versenyelőnye lett. Aki nem, az lemaradt. Ez nagyjából a XIX. század negyvenes évekig tartott. Ezt követte (2. ciklus) a szintén gőzenergiára alapozott vasút fejlesztések, vasútépítési korszak, ami méhében hordta a következőt (3. ciklus) az acél, a nehézipar, és a villamosenergia idejét. A XX. század elejét az olajipar és az autógyártás, + a tömegtermelés pörgette. (4. ciklus) A század végének nagy fellendülését azok élvezhették, akik jókor és jó helyen és jól(!) az informatikába, illetve a telekommunikáció ruháztak be.
Nem kell ahhoz nagy gazdaságtörténésznek lenni, hogy szomorúan megállapítsuk a XIX-XX. század egy-két évtizedét leszámítva a magyar gazdaság nem mozgott együtt a sikeres innovációs hullámokkal. Kimaradt, s lemaradt. Ez volt a mi trendünk. A kimaradás. Most, amikor a kapitalizmus a menetrendszerű válságainak egy újabbikát éli, amikor készül a következő 50-60 év trendje, nálunk 0 a beruházás, 0 az innováció, 0 a képzés. Kondratyev azt üzeni; mindenki baktathat amerre lát!
