Pünkösd
Isten kimerészkedett önmagából, de nem azért, hogy önmagához jusson vissza, hanem hogy az embernek, a Másiknak adja magát, hogy Lelkét az emberbe oltsa. A Szentlélek, az Atya és a Fiú közötti szeretetkötelék megkezdte földi hivatása beteljesítését az alkalmasság, a hitérzék közvetítését. Isten „nálunk-léte” nem a történelembe, hanem a lélekbe való beavatkozást jelenti. Isten a hitben való megigazulás lehetőségével megajándékozott szabad emberben lakik. Ez a pünkösd ünnepe, a lélekben történő varázslat ünnepe.
Új pünkösdöt.
Aztán érkezik az ész és varázstalanít és megsemmisít és mítosztalanít és ... és túlszalad. A kiokosodott hitehagyott ember nem tud mit kezdeni magával, belenavigálja magát egy negatív világba, ahol vagy az apátia béklyózza, vagy az önző énközpontúság, a féktelen érvényesülési vágya űzi. Ahol a felszabadulás, a nagy nekidurálás után se hit, se tudás csak az árva élet van, a folyamat van, ahol az ember örök kételyek között szenvedésből s csalásból teremtette pokol-kényszerpályán vergődik. Isten nélkül nem megy! Nincs más; menekülés az Úrhoz. Hinni a van-vagy-nincs Úrnak. Hinni Őt, szentjeit, az uralhatatlan, a magukkal ragadó titokzatosakat, hogy bevonulnak közénk és szavatolják az élet értelmét, távlatát. Nincs más; menekülni az Úrhoz. És kiválasztottjaihoz. Meghívottaihoz. Remélni egy új pünkösdöt. Nincs más lehetőség. Ezt ismétlik Kondor Béla rézkarcai, amiket az ünnep előtt, az ünnepre még nem gondolva néztem a Kogart Galériában, de amiknek az ünnep adott különös fényt és értelmet. Hogy aztán a képek világítsák meg, tegyék élővé pünkösd ünnepét. A varázslat iránti örök szükségletet.
