Az önmagát ismétlő életet az ember csak egyszer éli, ezért az egyszer élő ember az ismétlődő életben idegen, tanácstalan s segítséget remélve tartja a kezét. De nem igen nyúl érte senki.
Az ember reszket, szorong, ha tanul is valamit, az amit tanult hasztalan, mindig elkésett. A tudásban oltalomra nem igen lelhet. Öröme, ha a felszínen evickélhet. S közben titkon vár valamire, hív valakit, vár valakit, és reménykedik. Maga se tudja miben, de reménykedik. Magárahagyatottságában tehetetlen, sumákol, a feladatát – az élet megélését – megkerüli, s helyette talált tárgyakból épít menedéket. Produkciója a szorongás szülte odavetett sablonok súlytalan ismétlése. Ez enyhíti gondjait. A nagy művészek azok, akik képesek legyőzni az egyszeriség okozta félelmeket, a létezéssel járó ijedtség okozta tehetetlenséget s mernek, képesek élni és másoknak is képesek megmutatni az életet. Amit azok megélni nem tudnak. Horgukra akadva fájdalmas az eszmélés. Szerencsések-e azok, akik elkerülik?
(A fenti szöveg a Wagner metafizikája c. Cs. Gy. blogbejegyzése mentén fogalmazódott meg)