Aki valamit akar, az, amit akar, az vagy sikerül, vagy nem. Aki viszont bármit hajlandó akarni, mert csak akarni akar az a csőcselékhez fordulva könnyen sikerre viheti azt, amit akar; élvezheti az akarás mámorát.
De csak úgy, és abban, amit a csőcselékkel akarni lehet. Amiben az segíteni képes. A csőcselékkel pusztítani, elsöpörni lehet. Aztán meg lehet ünnepelni a pusztítást, az elsöprést. Aztán megint el kell pusztítani, el kell söpörni valamit, hogy a másik dolgot, amit akarni lehet, az ünneplést is akarhassa. Nem akarhat ennél többet, az, aki éppen csak akarni akar, és aki csőcselékkel akar akarni. De ezt viszont bizton akarhatja. És élvezheti.
A csőcselék nem egyszerűen = sok ember. A sok ember lehet nagy közösség is mintákkal, tervekkel, szabályokkal. A csőcselék nem ez a minőség, a csőcselék a strukturálatlan emberhalmaz minősége, amelyet az affektivitás, az impulzivitás és mondjuk az alacsony racionális kontroll jellemez. A csőcselék embere „lefele” igazodik. A legszerényebb érték lesz a leggyakoribb érték. A csőcselék ezért félelmetes, vonzó és magtalan. Aki élvezni akarja a teljesítményüket, ebben az állapotban kell tartani az embereket. És akkor élvezheti. És a csőcselék is élvezni fogja az állapotát. Mert pusztíthat, elsöpörhet és ünnepelhet. Képzet csak annyi kell, hogy elfedje a valót. Ajánlani kell az igazságért küzdő büszke hős szerepét, ígérni kell a küzdelmet, a fájót, a véges végtelent és az egyszer mégiscsak beköszönő szebb jövőt. Ezt, és az ebben rejlő lehetőségeket mindenütt, mindenki tudja, ebben semmi új nincs. A folyamat kifejlete sem kétséges. Még se tesz ellene senki semmit. Legfeljebb jön valaki dumál ezt-azt, sajnálkozik, ígérget, aztán széttárja a kezét s haza megy. Az ismétlés a tudás anyja.