-A Csepeli blogot ír.
-Ha van ideje.
-Olvass bele.
-Ha van időm.
A párbeszéd 2006 forró nyarán egy besötétített pesti lakásban zajlott, amikor is egy régi szociológus pajtásom felhívta a figyelmemet a Csepeli blogra. Amiről tudtam, de nem foglalkoztam vele. A felhívás mögött túl a dolog szakmai / politikai aktualitásán, némi személyes vonatkozás is meghúzódott. A boldog fiatalság egy fejezete. Történt ugyanis, hogy a nyolcvanas évek elején, amolyan kulturált szabadidős tevékenységként szociológiát hallgattam. Ezzel azt akarom mondani, hogy arra nem láttam különösebb esélyt, hogy szociológusként keressem a kenyeremet, de érdekelt, szórakoztatott, tetszett és mert érdekelt, szórakoztatott és tetszett komolyan vettem; másodképeztettem magam. Ez a valóságban azt jelentette, hogy a képzés címszó alatt ütött kopott előadókban kellemes társakkal, különféle produkciókat látogattam. A fellépők között voltak ilyenek, meg olyanok, néha ilyenek, néha olyanok, hullámzó teljesítményűek, de voltak, akik mindig olyanok azaz jók voltak. Ezek közé tartozott a Csepeli. Egy sajátos stand up-os stílusban csinálta, azt, amit csinált, fekete kordnadrág, fekete ing, kellemes hanghordozás, kimért, jól tagolt, érthető beszéd, a szöveg maga szakmai volt, szakmailag magas szinten megalapozott, de tele poénokkal. Irónia, két-, három- és még többértelműség, rejtőzködés és kitárulkozás, ezt most rosszul mondom rejtőzködés és utalás. Az Én-re utaló poénok nem voltak magától értetődőek, és se az előadás, se az előadó nem emelte ki, de ott voltak. Amit így csinált nem egyszerűen oktatói munka volt, ismeretek átadása, hanem az előadás módjában is minőségi esszék, azaz szakmaiság + Én, az ezt támogató élőbeszédben. A stand up egy változatát, a hangos esszé műfaját űzte. Ha van ilyen. De, ha nincs akkor is az egész szakmai, stiláris egységben volt és személyes. Ettől volt élvezetes. Ott volt a szakma és a gondolkodó ember. Mondom egységben, ez fontos. Egy szellemi kaland volt, remek szórakozás. Ingyen!
Az előadások után, amennyire emlékszem gyorsan elköszönt és elment. Nem volt egy barátkozós fajta. Én mégis megkerestem, mert a kurzus végén kellett egy dolgozatot írni és én úgy döntöttem, hogy az szóljon a legitimációról és az identitásról. No, és hogy térben és időben ne lebegjen az ügy, válasszunk kort; legyen a kora ötvenes évek és válasszunk helyszínt; legyen Magyarország. (Mondom, nem láttam esélyt, hogy szociológusként keressem a kenyerem.) De a döntés kevés, kellett egy témavesztő. Menj a Csepelihez, az ért az ilyenekhez! – szólt a tanács. Én meg mentem, ő rábólintott, vittem vázlatot, meg félkész, meg kész, meg félkész írásokat. A végén megdicsért és én úgy éreztem, hogy megérdemlem, mert szerintem is jó lett. (Így mégiscsak más nem szociológusnak lenni.) Össze nem barátkoztunk, de az életem egy rendkívül kellemes időszakának lett a jelentős szereplője. Rá is, az időre is mind a mai napig szívesen emlékszem. És a dolgozatokra is, amik tényleg jók voltak - írni is! - de ma már nincsenek, legfeljebb a Hegedűs hagyatékban. Véletlenül fedezte fel ennek tényét az egyik kollégám, amikor a cukkolásomhoz keresett adalékot és a nevemre keresett a gugliban. Ő nem dobta ki. Nálam elkallódtak. De lehet, hogy csak ott felejtette.
Nos, ezzel a háttérrel, és ezért ért a felhívás - nézz bele a Csepeli blogba! Amit megígértem, de teljesíteni elfelejtettem. Jóval később már rendesen benne voltunk az őszben, jöttek a való világos téli esték, amikor eszembe jutott, olvassunk Csepeli blogot. Reméljük meg van még! És megvolt. Először a posztok között szörföztem. Kattintás, ide-oda, kuncogás, kattintás, kuncogás, kattintás előre, hátra, kuncogás, óóó-zás, kattintás, aztán az ítélet; ez kurva jó! Remek mini esszék. Élveztem az időt, mint annak idején abban az ütött-kopott előadóban. Megint kattintás előre, hátra, megint jött az ítélet; ez kurva jó. Ehhez valahogy csatlakozni kéne, ez egyszerűen kurva jó. Remek mulatság! És megint ingyen! De ahhoz kell egy név, egy személyiség. Nevet kell választani. Kell egy név. Kell egy név. Kommentezni kell. Kell egy név, ami passzol, ami vállalható, amihez szerep, program illeszthető. Kell egy név! Nem húzom az időt volt pontosan n jelölt és a befutó, lucifer lett. Itt a blog oldalán olvasható az okok szűkített listája, amihez hozzá jön még a név kínálta lehetőségek gazdag tárháza. amiket Lucifer egy lucifernek felkínál, lehet okos / okoskodó, kinek mi tetszik, lehet gúnyos, trükközhet – persze csak módjával – kritizálhat, dumálhat, változtathatja én-jét, lázadhat, mutathatja így, úgy magát stb. És a háttérben ott a név biztosította muníció, a brand. Amire majd vigyázni illik. Amihez felnőni reménytelen, de egy játék erejéig mégiscsak kipróbálható. Szülessék meg hát lucifer! Legyen ő a nicknév, a maszk! Toljuk őt előre. Nézzük meg mire megy velem. És előretoltam.
(Folyt köv. lucifer tippeket ad)
***
A kép illusztráció. A hölgyek és a magam legnagyobb bánatára a képen látható fiatalember nem lucifer és nem is Luczifer. Még hasonlóság se áll fent köztünk.
