Szeretem az éjszakákat, amikor csak nézem a város távoli fényeit, ahogy a megannyi földi csillag tengerét körbeöleli a sötét.
Ezek boldog órák, egyezségben a világ és a képzelet. A csend titkait fürkészem, a múlt porladó árnyai köszönnek felém. Az asztalon egy pohár édes bor, csak ízlelgetem cseppjeit, hosszú volt a tánc, nem a mámora, a lágy harmóniája csábít. A Teremtő bölcs kegye, hogy a köznapok vétek / purgatórium váltógazdaságából enged egy menedéknyi időt, amikor nem rángat rabszíjon, mint a rendelést nem értő eszetlen marionettfigurát innen oda, onnan ide, hanem magamra hagy. Elenged, hagy, hogy célok, korlátok, fogva tartó lázálmok nélkül eszméljek, hajcsárként nem kérdez; mire vársz, s szavára ijedtemben nem rángatom előre, előre a ketrecem. Engesztelő idő ez, a belső béklyók oldódnak, élvezem hát az ajándékot, e sötét vendégtavasz üdvét, a bűvölet pillanatát. S bennem az álmok, hogy épülnek új utcák, terek, s köröttük szép házak. A háttérben halk egyenletes szuszogás. De mit hoz az irigy mostoha, a virradat? Ha elmúlik az éjjel? Tu ne quaesieris, scire nefas ... Ne kérdezd, tudni bűn ...
