Egykedvűek ezek a napok.
Vacak lucskos rongyait teregeti a tél. Az ég kékjét a nyílni nem akaró füstköd rejti. Az úton sovány, fáradt istenek maguk elé jövőt vetítve, dideregve baktatnak az úton. Velük úszik a múlt színlelt reménye. A vendégség ideje lassan lejár, zenéje, vígsága, ha volt is, feledésre vár. Mindenütt csak az alattomosan málló idő közönyös arca. A karnevál idejének szórakoztatásunkra nincs érkezése. Az élet alszik. Köztes idő. Dédelgetni nincs mit, a madarak, a víz, a virágok pompája messze. A nap lombokon át betörő kacér sugarai nem kápráztatnak. Ami van; egy kép. Fekszik. Feje őrizve az elmúlás pillanatát hátravetetten. Szemén fátyol, már nem álmodik múló álmot a mozgásról, nem kérdez mit miért, nem néz a csillagokba. Túl a bizonytalanság összes kínján mozdulatlanul hever egy gödör szélén. Lénye lassan párolog, engedve, hogy a teljesületlen örömök helyét benőhessék a holnap ígéretei.