Az Ibériai félsziget fénykora a VIII. század elején indul,
amikor mórok meghódították Hispániát és felváltva – az önmagukkal reménytelen háborúskodásba ragadt – vizigótok uralmát, megalapítják al-Andalúszt. Az ezredfordulóra Córdoba, később Granada a világ közepe lett. Gazdaságuk felvirágzott, bevezették az öntözést, az iparuk, különösen a selyem- és a fegyvergyártásuk párját ritkította, orvoslásuk valódi tudáson alapuló, valódi teljesítményekre volt képes, könyvtárukban közel egymillió kötetben gyűjtötték össze és tették a következő nemzedékek számára is elérhetővé az akkori világ addigi tudását. Ha ők nincsenek, semmit se tudnánk például a görögökről, mi, akik ma oly’ büszkén valljuk magunkénak a görög-zsidó-keresztény gyökereket. A siker a sikeresek toleranciával járt, békén hagyták azokat, akik nem hasonlítottak rájuk. A XV. század végén azonban az irigy Nyugat legjobb hadserege vonult fel a háborúskodni nem szándékozó, a védelmet motiválatlan, erőtlen zsoldosokkal megoldani kívánó gazdag idegenek ellen. És vesztükre győztek. És a győztesek – egyéb teljesítményre képtelennek bizonyulva – az igazak tiszta világának a megteremtését szorgalmazták. E vágyuktól hajtva integrálni és / vagy kiűzni szándékozták a mórokat és a zsidókat, a legyőzötteket. A se elmenni, se megtérni nem kívánókra aztán különös gonddal dolgoztatták a besúgókat, és az inkvizíciót. A takarítókat. A tisztogatás szépen haladt – e tájon még ma is sokan idegesen tagadják az arab vér jelenlétét – de ebben a nagy igyekezetben az életet is sikerült eltávolítani, a színek megfakultak, gondolatok kipusztultak, a kultúra teljesítménye hasonlóan a gazdaságéhoz visszaesett. Tanulság – ha van – egy kultúrának szüksége van erőre, vonzó teljesítményre és türelemre. Így együtt. Feltéve persze, hogy a kultúra virágozni óhajt.
