A barátom lánya nősül. Bocs, rosszul mondom, férjhez megy. A lányok férjhez mennek. Illetve biztos van, aki szerint csak házasodniuk lenne szabad. Ha van öntudatuk. Tartásuk. Majd megbeszéljük. De addig is menjünk tovább.
Ajándék kéne az ifjú párnak. Valami. Valami, ami megfelel a kritériumoknak. Mik a kritériumok? Ki tudja? A Veres Pálné utcában van egy régi ötvösműhely, bementem hátha ajánl valamit. Ha mást nem, kritériumot. A gondomat meghallgatva a Mester először a pult alatt kotorászott, majd kinyitotta a páncélszekrényt - tényleg volt páncélszekrénye, igazi, nem ilyen lemezpáncél, hanem páncél páncél – és mindenfélét elém rakatott. Aztán hátrament keresett még ezt, azt, azokat is a pultra rakta. Egy art deco kínálón megakadt a szemem. Egy bravúros vonalú sima kis tál. Csak néztem. A Mester látva, hogy ez szerelem első látásra, hamiskás mosollyal javasolta vegyem meg magamnak, majd ugyanezzel a lendülettel – mintha a döntés már meg is született volna! – mutatott másik portékát, legyen ez az ajándék. Vagy az? Nézze azon azt! Ezen meg ezt! A leglehetetlenebb tárgyon is talált valami értéket, valamit, amiért érdemes lett volna elvinni, amiért meg lehetett volna szeretni. Mindenben talált valami említésre méltó értéket, mindenben megtalálta azt, ami benne erény volt. Egy picit sajnáltam, hogy nem vagyok árú a boltjában. A kínálót szépen felpolírozta selyempapírba csomagolta, olyan férfiasan és most két hétig engem bűvöl. Aztán valaki más vigyázz rá. Leglábbis remélem.
