Mi a forradalom? Mi a konzervativizmus?
A forradalom valami olyan, amikor különösebb átmenet nélkül, megrázó történések, átalakítják a múltat, a társadalmi és politikai intézményrendszert. Azok egészét, esetleg csak egy részét, de fontos részét. A forradalom egy eseménysor, amely komoly kulturális, gazdasági áttörést hoz. És ezzel valaminek a kezdetévé válik. Aminek örülünk, aminek lehet örülni. Már persze ha azok közé tartozunk, akiknek az éppen a süllyesztőbe küldött szisztéma nem tetszett, és az amire kilátás nyílik az meg tetszik. A forradalom a modern kor szülötte. Előtte is előfordult, hogy valakiknek valami nem tetszett, akkor is volt, hogy a nemtetszés erőszakba torkolló eseményeket vont maga után, de azok nem vonatkoztak a merőben új megteremtésére. Ott a tradicionális szisztémák ciklusai váltakoztak, a tradíciót fogalmazták, élesztették újra. A forradalom akkor jön elő, amikor ez a történelemben megszokott restauráció nem jön be. Amikor a szereplők radikálisan szervezési elveket kívánnak váltani. Ezt az új momentumot okkal szokás a francia forradalomban megtalálni, amikor is az „Ez lázadás!”-t kiáltó uralkodónak el kellett magyarázni, hogy tévedni tetszik, ez nem lázadás, ez forradalom. Azaz paradigmát váltunk. Nem királyt, hanem paradigmát. A királlyal együtt az egész hóbelevanc megy a süllyesztőbe. Hierarchiástul, elitestül, intézményestül, legitimációs elvestül minden. Ami marad az, az élet. Amit majd újra szervezünk. Amit fájdalom, de már nem tetszik látni. Mondták a klasszikus forradalomban.
A forradalom oka, hogy az intézmények kilátástalanná teszik azok életét, akik az eddigiektől eltérő perspektívát óhajtanak. Akik úgy érzik, hogy nekik több jár az élettől. Azok viszik a forradalom ügyét, akik lehetőséget akarnak a gondolataiknak, a tevékenységüknek, a boldogságkeresésüknek, akik ügyeik intézésében befolyásra akarnak szert tenni, stb. vágyaiknak. Amit most blokkolnak, amit egy új szisztémában megvalósíthatónak vélnek. A forradalmak ezért a múlt ellen, a múlt intézményei ellen irányulnak. Mert az már nem boldogít. Az, hogy a későbbiekben kit és mi boldogít, az már egy más lapra tartozik.
A konzervativizmus
A konzervativizmus valami olyan gondolkodás, szándék, amely megléte esetén a szereplők akarata valaminek a megőrzésére, átmentésére irányul. Amikor a szereplők nem a változástól, hanem épp ellenkezőleg a múlt intézményesült teljesítményeitől, ezen intézmények folyamatos renoválásától várják a boldogságot. Azt, amit a forradalmárok az újdonságoktól várnak. A konzervatívok folytatni akarnak valamit, a forradalmárok el akarnak kezdeni valamit. Ebből adódik a konfliktusuk. A konzervatívok bíznak a múlt teremtette intézményekben, a kialakult kulturális rendben, a vallásban, a tradíciókban, és ezekhez fűzik reményeiket. A személyes, és a közös cselekvéshez kötődő reményeiket. Ők úgy hiszik - és hajlamosak ezt hirdetni is - hogy a hagyományok, a kialakult minták, a szabályok nem véletlenek. Célt szolgálnak. Akár a teremtés célját. És azért gondolják azt, mármint, hogy az intézmények a teremtést szolgálják, mert azt gondolják, hogy ezeket a teremtés hozta létre. És ha ők ehhez igazodva cselekszenek, akkor a teremtés rendjét, elveit követve élnek. Akkor az, amit ők javasolnak az különösebb igazolás nélkül passzol a teremtett emberhez. Hiszen a teremtés nem tévedhet. Az ész az igen, az tévedhet. Az ész konstruálta intézmény lehet idétlen. Az szülhet bajt. Az ész lehet erőszakos. A teremtés …, hát az nem. Akkor se, ha a teremtést az ész szülte. Az akkor is harmóniát szül. Hiszik és mondják. De mondani biztos, hogy mondják. Hogy tiszteletet követelhessenek. Mert ennyi eszük azért van.
A kérdés
Lehet-e egy forradalom konzervatív? Amelyik mondjuk olyan klasszikusan, teremtés elvűen, radikálisan átrendezi a tradicionális világot? Hogyne! Akinek van szeme; láthatja!