Valaki megint berágott Esterházy Péter vendégszövegei miatt, ezért a Mester, az alkotásai és persze legfőképp az azkotói technika újból a viták kereszttűzébe kerül. Menetrendszerűen jönnek majd a cikkek, a talk show-k, unalmas kellemetlen kérdések, unalmas nyögős válaszok. Értetlenkedés és káröröm. Oda-vissza. A dologból valószínűleg per lesz, szép publicitást biztosítva a meglopott írónak, a szövegek újrahasznosítására szakosodott írónak, a kiadóknak és tisztes bevételt az ügyvédeknek.
Ez eddig 64 szó és kb. pont ennyivel több, mint amit a történet megérdemel. E megjegyzéssel 74-re emelkedett a felesleges szavak száma. De ha ennyire nem izgat, sőt kifejezetten érdektelen számomra, akkor miért hozom elő? Miért nem hagyom a fenébe? Mert a történetnek mégis csak van egy szála, ami piszkál, ami nem hagy nyugodni. Ami érdekel. Amihez nem értek, de érdekel. Nevezetesen, hogy ez a szerkesztősdis technika akárhogy is nézem, igazi kuli munka lehet, maga a semmibe vezető dögunalom. Belégek rendezése. Hol vannak soroksári üzem karbantartási számlái? Ne keverjük az anyagszámlákat! Hová tetted a Jókai összest? Kellene belőle a … Olyan tevékenység, amit az ember akkor csinál, ha bottal fenyegetik. Esetleg pénzért, de ha belegondolunk ez ugyanaz. Mindegy, ez se érdekel. Az érdekel, hogy hogyan lesz belőle irodalom? A szavak szolgáltatta élvezet. Ehhez persze tudni kéne, hogy egyáltalában hogyan lesz az irodalom? No, ezt tőlem nem tudja meg senki, de talán ha segítségül hívjuk Oraveczet, előrébb jutunk. A jeles költő egy helyütt azt mondja az „irodalom önnemzéssel születik”. Ebben lehet valami. Azt hiszem értem, hogy mire gondol. Ha az irodalom önnemzés, akkor az élmények először az Én-né válnak, és ha valaki irodalmat csinál, akkor már nem az élményekre, hanem önmagára, alkotásaira reflektál, magát fogalmazza meg. Élvezhetően. Folyamatosan. Mások számára örömforrásként. Ha az élmény, amitől beindul, egy szöveg, akkor nem a beindító szöveg lesz az ő irodalma, hanem egy a beindultságában előállított új szöveg. Ami már belőle jön, szól. Ami már ő. Aminek van ugyan ihletője, de nem egyenlő az ihletőjével. Így születhet az irodalom, feltéve persze, hogy az ember be tud indulni és, ha beindult elő tud állítani valami szöveget. Örömforrást. Amivel valakit valahol majd megpendít. Mert azért attól irodalom az irodalom.
Vegyük át még egyszer, hogy mire jutottunk és kanyarodjunk vissza a vendégszövegek kérdésére. Az irodalom tehát nem más, mint az egyén önmaga ihlette, önmagát, alkotásait újrafogalmazó szövege, ami megpendít valakiben valamit. Ez idáig renben van. Kicsit nehézkes, de rendben van. Akkor jöjjön a kérdés! Mi van, ha valaki kihagyja az önmaga / alkotása újra való megfogalmazását, ha közvetlenül az élményt adó szöveggel, a vendégszöveggel pendíti meg a T Olvasót? Ez akárhogy is nézem, hülye helyzetet eredményez, mert ez úgy néz ki, mintha valaki másra bízná az ihlető, a nemző szerepét, mintha átvinné a szerelmét a szomszédba, hogy ott megpendüljön, hogy ott … Szóval értitek? Világos? Ezt nem értem. Miért viszi valaki át a szerelmét a szomszédba? Ha azt akarja, hogy az megpendüljön. Hol itt az élvezeti érték? A siker? Ki kinek, minek örülhet itt? Egyszerűen nem értem. Pedig kedvelem Esterházyt. Olvasgatom, azt hiszem értem is. Tehetséges embernek tartom. De ezt nem értem. Nagyon nem izgat, mert nekem végül is oly' mindegy, mindenki úgy teszi boldoggá a szerelmét, ahogy neki tetszik, a szerelmek, meg azt hisznek, amit hinni tudnak, meg akarnak, de a szívem mélyén azért nem értem. A szívem mélyén.