Úgy estefelé. Valahonnan valahova, mert azt hittem és elhittem, hogy dolgom van, hogy az a dolgom, hogy menjek valahonnan valahova.
Mentem hát az utcán, és úgy estefelé az ottlétem megokolását nyitva hagyva vidám, könnyed témákkal próbáltam szórakoztatni magam. Már amennyire a vidám, a könnyed témák megengedője, ihletője lehet a málló vakolat, a korhadó kapu, a rothadás enyhe bűze, az élők közszemlére kitett, és otthagyott anyagcseretermékei. De ha nem próbálkozunk semmi se lesz. A belső mosoly fontos, állítsuk elő, abból lesz a kisugárzás, ami majd az emberek között közlekedve mások lelkének újjáépítését is szolgálja. Egy szép szál, atléta jött velem szembe. Jó volt ránézni, fess, kisportolt, könnyedjárású, maga az élet, maga az erő, és természetesen maga az egészség is. Ahogy közeleg felém arcára kiül a rémület, a reményvesztett rettenet. Lépdelt felém, de csak azért, mert ijedtében elfelejett megállni. Jött, jött a végzete felé. Nincsenek súlyos kisebbrendűségi érzéseim, de hogy a dzsumbuj vagányai a megjelenésemre elfehéredjenek, remegő lábakkal a falhoz simuljanak, ezt azért túlzásnak véltem. Az értetlenségemet még meg se fogalmaztam, amikor kilépett mögülem egy másfél atléta és egy jobbhoroggal kifektette az egy atlétát. Precízen, érzelemendesen. Pulzusa az eljárás során stabilan normális. Mint nekem szombat délután, amikor keresem a sörömet. A műveletet követően a másfél atléta felém fordulva mintegy indoklásul, tette magyarázataként közölte; tisztességtelen. Ahogy egy büntetni is kénytelen felelős oktató is teszi. Nem szívesen, de megtette. Leütötte. Ő érte is tette. Lássuk be, muszáj volt. Én az ítéletet nem vontam kétségbe. Akinek ilyen a jobbhorga annak ritkán kell szembenéznie tévedéseivel. Mindenesetre levontam a következtetést, hogy mégsem lehetek akárki, ha egy másfél atléta úgy érzi, hogy elszámolással tartozik felém. Persze lehet, hogy hátra kellett volna néznem.
