Az ember néha elábrándozik, mi lenne, ha sok pénze lenne.
Ha nyerne a lottón. A magam részéről a tervem évek óta kész, tökéletes kidolgozottságban várja a megvalósulást. Az egészről kussolnék, a pénzt eldugnám, letagadnám. Őrizném az érdektelenségemet. Minden nap ugyanazzal a vacak autóval, ugyanabban a vacak felöltőben a kutyákkal – ők nem vackok – elindulnék a munkába. Ha kérdeznék, miért viszem őket, azt válaszolnám, az új főnök szereti őket, be akarok nála vágódni. Ez elég kisstílű dolog; mindenki elhinné. A második sarok után azonban irányt váltanánk és valamelyik jobb szálloda uszodájába mennénk. Olyanba, ahonnan van szép kilátás. A bérletet, az ÁNTSZ-t, a stb-t még az esemény előtt gondosan lepapíroznánk. Kispolgárok vagyunk. Ott pancsolnánk, ennénk, innánk, írnánk egy-két posztot, majd kora este, fáradtan indulnánk haza. Mint akik jól végezték a dolgukat. Mert hát kispolgárok vagyunk. Útközben megpróbálnánk magunkat életszerűre koszolni, bár ez minden valószínüség szerint felesleges elővigyázatosságnak bizonyulna, hiszen kit érdekel, hogy egy senki lúzer tiszta-e, vagy piszkos. Nézze a tévét, hallkan. Többet nem várnak tőle. Így éldegélnénk, amíg le nem tartóztatnának. Miért? Valamiért. Mert ez, ezzel jár. Itt ezzel jár. A pénz ezzel jár. Ezzel kell jánia. Mert ez megnyugtató. Hála jár érte. A ressentiment, a szolga poziciójából. Nem érted? Tulajdonképpen én se. Lehetne másképp. De nem igen érdekel. Védve vagyok. Nem lottózok. Ez az ő dolguk. A játékosoké, akik csinálják, használják és szenvedik a ressentiment mániákus erkölcsét.