Egon Schieléről olvasgatok, aki suhancként, majd alig túl a suhancságon mániákusan festette önmagát, hogy festett önmagában dokumentálja a kort. Legalábbis ezt vehetjük észre a képein – magyarázza a dolgozat írója Reinhard Steiner. Persze ő többek között veszi ezt észre, amibe én itt belekapaszkodok, hogy e bejegyzés középpontjába tegyem. Lehet, hogy alaptalanul, de itt megtehetem, mert ez csak egy blog. Itt a szerző visszaélhet a helyzetével. Nem kötelező a fegyelem. Ez nem igaz.
A nagy önarcképfestő elődök munkájukkal a saját személyiségük kiteljesedését rögzítik – fejtegetik a bevezető mondatok – az öntudatra ébredésüket festik meg, az alakuló, az önmagát megfogalmazó Én-t. A kiteljesedő individuumot. A világban kijegecesedő Én-t. Az oszthatatlant. Ezeken a képeken a mesterek mindig azonosíthatóak. Van, hogy már az elidegenedés határán ábrázolják Én-jüket, de annak oszthatatlanságát (individuum) sohasem veszélyeztetik. Ők mindig ők voltak és ők is maradtak, a világ egységes és egyben egyedi lenyomata.
Schiele képei azonban merőben mások. Itt szó sincs Én dokumentációról. Végletes pózok, arckifejezések, kicsavart végtagok, bizarr, komor mimikák, égnek álló haj, mind önálló életet él. Ami valaha valahol egy volt, itt a képen szétesik. Itt az Én forgatókönyve nem az Én fejlődése, hanem az Én szétesettségének a bemutatása. A modern világ lenyomata. A modern szétesett világ lenyomata. Dividuum. Ha a világ Schiele önarcképeit nézi, nem Schielére, hanem önmagára ismer. A bomló önmagára. A képek annyira expresszívek, hogy lehetetlen ezt nem észrevenni, egyszerűen önarcképként érteni őket. Itt nem a személyiség szilárddá válásáról, hanem a széteséséről, elenyészéséről van szó. Schiele képei a személyiség egysége, az Én egységének az élménye ellen beszélnek. A portrék R. Steinernek Dorian Gray arcképét juttatják az eszébe. Oscar Wilde főhősének portréját, ami miközben a modell szépsége még az időtől érintetlen, elkezd öregedni. A kép előreszalad, mutatja azt, ami elkerülhetetlen, ami ma még csak a képzelet világában van, de holnapra valóság lesz. Az enyészetet. Nem a halált jelzi, hanem az enyészetet.
Schiele nem az identitását festi, hanem egy a kor élményeit magánviselő feldarabolt egót. A szétesést. A képeket nézve arra gondolunk, vagy inkább csak érezzük, hogy Schiele úgy küzd az Én-t fenyegető válság ellen, hogy ábrázolja. Ő Nietzsche modern, véglegesen ingerelhető művészének az útján indul, aki minden élményből válságot csinál. Hogy érezze; él. Hogy még él. De ezzel nem elégedett meg, itt nem állt meg, ő átverekedi magát a válságokon, képein ott a fenyegető kor, de ott az individuum is. Az összetéveszthetetlen. Újra fogalmazva. Átmentve. Schiele győzött. Pedig csak huszonnyolc év állt rendelkezésére.