Szentendrén Bauhaus kiállítást rendeztek. A kora újkor polgári felvirágzásának emlékeit máig elevenen őrző kisváros barokk polgárházai, templomai, macskaköves utcái, szűk sikátorai között egy kis galériában Josef Albers, Breuer Marcel, Walter Gropius, Moholy Nagy, Kandinsky, Klee és atöbbiek, a múltszázad legendás nevei. Tűz és víz. Gondoljuk. Mert felületesek vagyunk.
Szentendrére mindig jó kilátogatni, mintegy kihátrálni onnan, ahol élünk, ahol semmi sem stimmel, ahol vagy nagyok, vagy kicsik a terek, de akár kicsik, akár nagyok többnyire szűkek, és kényelmetlenek. Ott, ahonnan jövünk ott a kényszerek és a szükségek formáznak, ott nem lehetőségeket, hanem kiegyensúlyozatlanság szülte alternatívátlanság útját kínálják. Innen a szűkösség idült, tartós érzete. Itt viszont a kicsi is kényelmes, mert itt egyensúly van. Szentendrét a polgárai, maguknak, az életük élhető terének építették. Itt az élet, és az élet tere szinkronban van egymással ma is, amikor már minden sokszorosan más, mint amikor ezeket a falakat emelték. Ritka adomány.
A Bauhaus kiállítás egy kis galériában látható. Amikor betérek, egy kedves úr felgyújtja a lámpákat - „spórolni kell” - és udvariasan tárlatvezetésre ajánlkozik. Magyaráz Moholyról, én közben Breuer Marcel híres Wassily székét nézem. A fél világon építhetett, dolgozhatott, nálunk nem. Mindenütt ott a keze, a szellemének jótékony nyoma, nálunk a műve legfeljebb az irodabútoros katalógusában. (import)
Szentendre és a Bauhaus két világ, de emberségükben, az emberközpontú terek létrehozására tett erőfeszítéseikben mégis ott a közös. A kiállítás minden tárgyán, képén, vázlatán ott az ember és a környezete, az élet és a tárgyak közötti szinkron megteremtésének az igénye. Ezek a tárgyak szinte tiltakoznak a kiállító terem bezártsága ellen. Ez a lebzselés nem az ő világuk. Élnek és élni, hatni akarnak. Nem feleselnek a várossal, hanem szólnak hozzá, beszélni akarnak vele, velünk, részt akarnak venni a köznapok szervezésében. Izgága jelenlétükkel nem kitúrni, hanem gazdagítani akarnak. És Szentendre befogadja őket, lehetőséget ad és gazdagszik. A modern kor embersége párbeszédet kezdeményezett a koraújkor emberségével és kísérlet haszonélvezői lettünk. A Bauhaus tehát itt él és alkot, de mintha nálunk csak itt élne. Pár kilométerrel arrébb már nem tud mit kezdeni velünk és mi se vele. A lényege az élet tárgyi feltételeinek megszervezése légüres térbe kerül. Ő néma, mi meg süketek vagyunk. Ott hallgat, mert a mi programunk – pár kilométerrel arrébb – nem az ember élete, hanem a soha nem volt iránti nosztalgia és a magunk kreálta kényszerek megéneklése. Üres historizálás, és ketrecépítés. Ehhez nem tud hozzászólni, ehhez semmi köze. Itt üres forma, ami jövőre nyomtalanul kimegy a divatból. És új katalógust nyomtatnak.
