Eddig, ha az ember, bocsánat a pitbull uszulni akart bekapcsolta a számítógépét, vagy a tévéjét és odanavigálta magát, ahol tudta, hogy uszítanak és uszult.

Az uszításra profilírozott portálok, csatornák 0-24 órában álltak a nyájasságát megunó uszulni vágyó közönség szíves rendelkezésére. Ó boldog idők! Végük van. Ma képtelenség olyan pontot találni, ahol ne az NBH, a BKV, a MÁV, a STB. botrányaitól, gyanús ügyleteitől lenne hangos minden. Célozgatások, sejtetések, kiszivárogtatások, manipulációk, és hát gyanús felejtések. Amitől uszulok. Először azokra, akikre uszítanak, aztán azokra, akik uszítanak. Az utóbbiakra azért, mert az uszításon kívül vagy nem képesek, vagy nem hajlandóak másra. Írnak valami felháborítót, jönnek rá a felháborodott kommentek, a nép lincselni kíván és ez a csúcspont, ami egyben a végpont is. Eddig tart vagy a tudományuk, vagy a szándékuk. A lincshangulat megteremtéséig. Ezzel meglévén, mint aki jól végezte dolgát hátradőlnek és várják a következő műsort, a következő kiszivárgást, amikor újra lehet majd engem uszítani. Egy árva hangot nem szól senki arról, hogy hogyan lehetne holnap másként. Mi lesz az uszulások után. Vagy nekem már mindig uszulnom kell? Nem tudni. Lehet. Mindenesetre jelzem, hogy még így feluszolva is tudom, ha ezeket széttépem, semmi sem oldódik meg, mert holnap új csibészeket terelnek elém, akikre megint ráuszítanak. Ahhoz, hogy holnap ne ez legyen, ahhoz azokat az okokat kellene megváltoztatni, amelyek szülik azokat, akiket ma széttépettek velem, illetve akiket holnap kívánnak széttépetni. De erről nincs és talán nem is lehet szó, mert akkor ugrik az uszítók nyugdíjas állása. Így viszont könnyen előállhat az a helyzet, hogyha megunom a széttépést őket is szét kell majd tépnem. Hogy nyugtom legyen.