Sade hatása alá pár évvel a hurdokról szóló film előtt – Aranykor – került Buñuel. Puff neki. Ez bonyolítja a dolgot. Sade a totális lázadó, a nem erkölcstelen, hanem az erkölcs nélküli ember. Feltéve, hogy ilyen létezik. Mindenből elege van, ami civilizáció, mert a civilizáció a fő gonosz, mert blokkolja a természetest, mert a természetest valami használhatatlan szublimátummal helyettesíti. Neki minden ellenség. Legfeljebb egy-két dolog nem, amit élvezettel használni kíván; pénz, korbács, megalázó szerepek. Ez utóbbi másoknak. Puff neki. Buñuel ihletője és vezére Sade világa, onnan merítkezik, ahol az embernek mindent szabad. Rosszul mondom a hatalmát gyakorolni akaró szabad embernek mindent szabad. Ez se stimmel, de menjünk tovább. Nem lesz ebből gond? Egy örömeit kereső, gátlástalan fantáziájú, de nem csak a fantáziájában gátlástalan úr hatása alatt látni és láttatni a világot? Az igazat? A valót? Ha valaki ebből a pozícióból dokumentumfilmet forgat, minek lesz az a dokumentuma? De ez nem a vetítőbe betévedt néző kérdése. Ez hazafele fogalmazódik meg. A vetítőben csak a kakukktojás felismeréséig jutunk. Mi, akik tiszteljük és kedveljük Buñuelt, de nem vagyunk Buñuel szakértők és nem is volt ez irányban igyekezetünk. De ha már így alakult menjünk tovább.

Buñuel a lázadó valaki, aki szabaddá akar lenni. Sade, a valaki, a kvázi minta, aki mondjuk szabadnak látszik. De ne mondjuk. Sade nem szabad, hanem beteg. Életellenes beteg, aki – adjunk egy felületes diagnózist – az odafigyelés, a biztonságos létének megerősítésének hiányától, az ezt biztosító belső kontroll hiányától szenved. Otthonául a tökéletes uralom és a teljes önfeladás világát kívánja. Képzelgők a márkit szabadnak képzelegték. Jó poénnak tűnt, de súlyos félreértés. 

Buñuel – követve a Sadet szabadnak képzelgőket, mesterének fogadta Sadet – a hurdokról forgatott filmjében általában a civilizáció ellen szól. Azt mondja, a civilizáció okozza a nyomort a megaláztatást, a barbárságot. Mert kitaszítottakat állít elő. Rab kitaszítottakat. Ha szabadok lennének, … De a mondatot nem fejezi be. Talán el sem kezdi. Csak csinálja a zrít - morgok. Fiatal. A szociofotók mögött nem ez a koncepció húzódik meg. Ott arról beszélnek, hogy az a civilizáció a rossz civilizáció, amely megaláztatást és nyomort szül. Nem a civilizáció általában az ellenség, hanem a nyomort és megaláztatást szülő. Ez költőiségben szerényebb, de használhatóbb álláspontnak tűnik. A szociofotók célzottan kritizálnak és ezért fegyelmezettebbek, ha tetszik földhözragadtabbak, ha tetszik, nem trükköznek. Buñuel viszont totálisan támad, mindent megenged magának. Nem lát, hanem látomásai vannak. A mellékelt képen - lásd fent - lévő kislány a dokumentaristák szerint súlyos beteg, az utcán alszik, a felvételt követő harmadik napon pedig meghal, ott az utcán. Aztán látunk egy öszvért, amint a méhek halálra csípik, senki sem foglalkozik vele, ő se kap segítséget. Aztán értesülünk, hogy a parasztok akkor esznek, húst, ha egy hegyi kecske elvéti az ugrást és halálra zúzza magát, megint aztán látunk egy a halott gyereket, akinek a holttestét hosszú kínkeserves úton juttatják el a temetőbe … stb. Egy szó se igaz az egészből mondták, mondják. A gyerekek közül egyik se halt meg. Illetve egyszer biztos, de nem akkor és nem úgy. A ma a nézője megérti a bosszankodókat. Ez egy dokumentumfilmbe öltöztetett szürreális látomás. Ezek a szürrealista képsorok nem Hurdes -ról tudósítanak, hanem a lázadó lélekről. A film szemmel láthatólag fel akar hergelni. De – öreg vagyok és gyanakvó – úgy tűnik, nem szövetségest akar belőlem csinálni valamiért, hanem elégedetlenkedőt. Bármiért. Szenvedjek és lázadjak. Ezért kínoz. Sade foglalkozik velem. Én védekezem. Ha az emberi bajok oka a civilizáció, akkor miért lázadunk a dolgok ellen a civilizáció nevében? Bajunk, hogy az erény, a szolidaritás, a stb. a civilizáció álca, hogy ne kelljen erényesnek, szolidárisnak és hát civilizáltaknak lenni. Kiderül a civilizáció a közbűnök paravánja és egyben melegágya, illetve ne kerülgessük a forró kását a civilizáció maga = a bűn. Elég egy kamera és minden álca mállik szét, láthatjuk. A lázadás, a felszabadulás a magánbűnök elfogadásán keresztül vezet. (Bocsánat, ne tessék tiltakozni Sade a háttéranyagunk. És nem én választottam!) Ez nem következmény nélküli ügy, pontosabban – mondaná Sade - akkor nincsenek magánbűnük. Mert ez per definitionem nem létezik.  Puff neki. Ez aggasztó. Mondjuk jó hetven évvel később. Nem kevés történelmi tapasztalattal. Amikor láttuk a történelem produkcióját, az erre adott Pasolini megfejtést a Salo, avagy a Sodoma 120 napját. Salo festői szépségű észak-olasz kisváros, ahol a fasizmus utolsó napjaiban a civilizáció kötöttségeitől ment akarat, ha tetszik a másokat alávetettségben tartó, a hatalmat gyakorló szabad egyén „a végletekig önkényes, kizárólag saját szükségleteit hajtó” szabadsága üli torát. Sade receptje szerint. Csak jó idegzetűeknek. Még akkor is ül a figyelmeztetés, ha tudjuk a forgatás remek hangulatba folyt. Végigröhögték. Hiába, sokféle szabadság van. És sokféle felszabadítás. De erről most ne szóljunk.

A kritikai éllel készült szociofotók mindenesetre sem akkor, sem most nem kerülnek egy platformra Buñuel hozzászólásával. Ettől függetlenül kifejezetten hálás vagyok, hogy végignézették velem.