II. Hét évvel később találkozunk újra Michaellel, aki már, mint joghallgató az auschwitzi koncentrációs tábor őreinek perét látogatja. A vád, hogy a háromszáz foglyot kísérő őrök éjjelre egy templomba bezárták foglyaikat, akik a bombázások során kigyulladt épületben bent égtek. A két túlélő vallomására alapozó vád szerint az örök kinyithatták volna az ajtót, de nem tették. Az egyik vádlott Hanna Schmitz. Az asszony másik bűne, hogy a táborban a maga szempontjai szerint szelektálta a foglyokat. Voltak a szerencsétleneknél is szerencsétlenebbek, akiknek egy darabig kedvezett – nem kellett nehéz fizikai munkát végezniük – aztán őket is szenvtelenül a halálba küldte. A kedvezmény addig és azoknak járt, akik esténként felolvastak neki. Amíg megengedte nekik. "De kellett a hely az újaknak." Michael összetört, zavartan tehetetlenül szenved. Bénultságából lassan eszmél. Hanna Schmitz bíróságon tanúsított magtartása Michael számára eleddig teljességgel érthetetlen volt. Nem értette mit, miért fogad el, mit miért tesz, akár az érdekei ellenére is. Egyszer csak rájön Hanna analfabéta és mindent elkövet, hogy ez a szégyene ne derüljön ki. Számára ez a bírósági tárgyalás tétje. Hogy ne derüljön ki írástudatlansága. A többi őr négy-öt év börtönnel megússza Hanna Schmitz életfogytiglanit kap.
III. Megint évekkel később vagyunk. Michael, állást vállal, megnősül, születik egy lánya. Hannát azonban nem tudja maga mögött hagyni. Az asszony, a titok, az elárulása miatti bűntudat ott él vele. Szégyelli magát, hogy ezt a nőt szerette, lelkiismeret furdalása van szégyenéért, hogy szégyenében most tényleg elárulta, megtagadta. Segíthetett volna, de nem tette. A titkok nem engedik. Hogy ezért, vagy ettől függetlenül, azt igazából nem tudjuk, mindenesetre házassága tönkre megy. Egy céltalan üres estén olvasgat, majd elővesz egy magnót és rámondja Homérosz Odüsszeáját. A felolvasás rituáléja feltámad. A szalagokat beküldi a börtönbe. Hosszú éveken át egyetlen sort sem ír, egyetlen egyszer sem keresi fel a asszonyt, csak küldi a szalagokat. Hanna a börtönben autodidakta módon megtanul olvasni, írni, és rövid üdvözlő sorokban köszöni Michaelnek a „felolvasást”. Húsz év után kegyelmet kap. A börtön vezetője - tekintettel hogy más kapcsolatáról nem tudtak - Michaelt értesíti Hanna szabadulásáról és egyben kéri látogassa meg. A férfi halogatja az ügyet, de a szabadulás előtti héten felkeresi Hannát. Az asszony megörül a férfi jöttének, de látva annak visszafogott tartózkodását ő is tartózkodó lesz. Félve kérdi akkor most vége? Miért lenne vége? - jön az erőtlen válasz. Megegyeznek a szabadulás körüli teendőkben, majd a mihamarabbi viszontlátás reményében elbúcsúznak egymástól. Az utolsó börtönben töltött éjszakán Hanna felakasztja magát. Végrendeletében azt kéri, hogy Michael a megtakarított pénzét a rá terhelő vallomást tett túlélők segítségével az üldözöttek javára fordítsa. Michael felkeresi az asszonyt, aki azonban elutasítja a kérést. Ő nem ad feloldozást. Ezek után Michael egy zsidó alapítványnak utalja a pénzt, ahonnan egy udvarias köszönőlevelet kap. A köszönetet Hanna Schimtznek címezték.
***
Most mit csináljak? Nézem a stáblistát, addig se kell megszólalni. Itt mindent ki kell találni. Meg kell érezni. Itt semmi sincs kimondva. Ez a lefojtottság megkomponált homálya.
***
Az embernek vannak vágyai és ezeken belül vannak lehetetlennek tűnő vágyai. Olyanok, amelyek az életnél is fontosabbak lehetnek számára. Amit saját erejéből nem remél teljesíthetőnek. Amit ennek ellenére el akar érni, amiért mindenre hajlandó, amiért eladja a lelkét az ördögnek csak, hogy teljesüljön. Ilyen vágya volt Hanna Schmitznek az, hogy ne derüljön ki banális titka; írástudatlansága. Hogy ne váljék nevetség, és megvetés tárgyává. Ne legyen kitaszított. Lenézett. Üldözött. Hogy belül maradhasson. (Sose volt ott.) Az ördög ajánlata a vágyakozónak; a titok, titok marad, de ennek az, az ára, hogy a lelke az övé. Mindig és mindenkor. Szőröstől, bőröstől. Nem a teljesítést, nem a halált követően, hanem mindig és mindenkor. Mostantól. Tegnaptól. Nincs lelke. Nem kötődhet senkihez, nem érheti szeretet. Ha igen; titka kitudódik. Innentől kezdve életét biztonságba gondolja. A barbárság sáncai között. Akinek ez túl költői, azoknak fordítok. Hanna Schmitz úgy értékeli helyzetét, ha feltárulkozik, az titka kitudódását hozhatja, ami pedig magával hozza a megalázást, a kitaszítást. Ha a titok kiderül, mindennek vége. Ha elzárkózik akkor ugyan szenved, de sértetlenséget élvezhet. Mindent, csak kötődést ne! Ez ugyan egy állatias létet biztosít, de biztosít.
Hanna Schmitz fegyelmezetten teljesít mindent, amitől titka megőrzését és vegetálásának fenntartását várta. Mindent feláldozott, mindent odaadott, csak ne derüljön ki a titka. Kisvilágából mindent kiürít, ami veszélyes lehet. Az életet az illúziók világával pótolja. Felolvastat, meséltet magának. Az irodalom az élet, az irodalom adja neki azt, amitől megfosztatott, amitől megfosztotta magát. A kapcsolatok élményét, amit a barbár programja kitiltott életéből. Primitív erősen szabályozott, erősen hierarchizált csoportok alján érzi magát biztonságban és ennek megfelelően otthon. Ide vonul, itt éli életét. Reménye, hogy itt senki érdeklődését nem kelti fel, senkire nem lesz szüksége és mégis „megfelelő” lehet. Hogy lehet. Menekül, amikor valaki igényt tartana rá, ha valakivel kapcsolatba kerülne. Ha kell megtéveszt. Ha kell megtagad. Ha kell ölet. Tettei szörnyű tettek és szörnyű vádak a rend, a merev előítéletek és a képmutató világ elleni. A barbár világ ellen. És közben egy pillanat nem telik el az élet, a befogadás iránti vágy nélkül. A hiány okozta fájdalom nélkül. Állandóan keresi az enyhitő pótszert a felolvasót. De a felolvasás az illúzió közvetítése nem old meg semmit. Hanna Schmitz hatalmas árat fizet titka őrzéséért, megfosztja magát minden emberitől és őt magát embertelenné teszi. Nem tud helyet adni életében, nem jut számára hely mások életében. Amikor az egyetlen ember, akihez minden szándéka ellenére mégiscsak kötődött, aki kötődött hozzá és így megválthatta volna megtagadta, kiszállt.
***
Több mint háromszáz ember kínhaláláért felel. De ... Nincs, de! De ...
***
Michael Berg az elátkozott
Michaelnek is volt egy vágya – ha lehet mondani még banálisabb – hogy szerethessen. Terve megvalósítása érdekében ő nem tartott igényt az ördög szövetségére. Telve önbizalommal, nyíltan indult útján. De szeretni nem egyszerű. Itt lehet, hogy kevés az önbizalom, a fiatalos lendület. Itt meg kell érteni, meg kell érezni és reagálni kell. Ha lehet helyesen. Általában nem lehet. Michael erről mit se tudott indult, mert elérkezettnek látta az időt. Az ördög, akit sértett és bosszantott ez a nagy önállóság elátkozta. Michaelt azzal verte, hogy csak tizenöt évesen és csak egy nyáron át lehetett szerelmet adó és szerelmet remélő férfi és ember. Soha többé. Nos, a költőiséggel szemben idegenkedőknek megint fordítok. Michael Berg egy normális fiatalember normális vágyakkal. Vonzódása, álmodozása természetes. De az ezzel járó problémák, kérdések kezelésében egyedül hagyták. Sem az otthon, sem a szerelme nem segített neki. Nem fordulhatott sehova se. Nincs használható kulturális támogatottság - mondhatnánk. Ott állt a lángoló érzelmeivel tanácstalanul, eszköztelenül. És vegyük észre vágyai beteljesületlenek. Beteljesíthetetlenek. Pech, nagy pech. Élete végéig kíséri e kudarc okozta trauma. Soha sem tudja sem feldolgozni, sem megoldani, egyik sem sikerül neki. Tényleg, mint akit elátkoztak. A barbár világ alkot. Szerelmétől először maga a szerelme fosztotta meg, aztán újra találkoznak, de akkor az asszony már tömeggyilkosság vádjával a bíróság előtt. A görögök itt ipari tanulók. Csak egy helyet kínál számára az élet és az egy tömeggyilkos mellett van. Az átok hibátlan és kegyetlenül zár. Michael ezt képtelen elfogadni. És ezzel betejesedik az önvádja; megtagadja a szerelmet. Áruló lesz. Itt minden út a pokolba vezet.
Barbárok
A történetben senki sehol semmit nem ért meg. Senki semmit nem tud és / vagy nem akar megérteni, olvasni a Másikban. Mindenki menekül a megértés, a megértetés feladata elől. Mindenre képesek, csak ne kelljen megérteni. Bármit megérteni. Inkább legyenek tehetetlenek, kegyetlenek, barbárok. Csak ne kelljen megérteni, megértetni valamit is. Ítéletek és előítéletek. Üres szerepteljesítések, kisszerű csalások, csoportnyomásnak való elvtelen megfelelések, leckefelmondások. Menekülések. Csak ne kelljen gondolkodni, ne kelljen szembenézni, ne kelljen megérteni. Vállalni valamit. Magamat, a Másikat. Legyen minden az erőé. És ez mindenkire igaz. Mindenütt ott a jól rosszul - inkább rosszul - leplezett barbárság. Ott van a barbárság Michael Berg filozófia professzor apjánál, aki távolságot tart az élettől, el-intellektualizálva a kérdést békén hagyja a barbárság mechanizmusait. Ott van a bírónál, aki megfutamodik az „Ön mit tett volna a helyembe” a barbárságot leleplező kérdés elől. A múltat számon kérő ifjú generációnál, akik úgy köpnek le embereket, hogy meg sem próbálják a tetteik okát tisztázni. Megértésre pedig ne is számítsunk. Magukat se értik. Agresszívek. Ezt racionalizálják. Ítélkeznek, mert ítélkezni kéjes. Ítélkeznek, mert mentik a bőrüket. Nem vagy az apám! Senki, sem magában, sem a Másikban, sem a történelemben nem tud, vagy nem akar olvasni. Analfabéták. Egy szót se akarnak megérteni a világból. A barbárok menekülnek a barbárságba. Szép ruhában. Olvasottan.
***
Idáig jutottam. Nem a töprengésben, hanem a töprengés leírásában. Posztnak hosszú, üzenetnek karcsú. Ez van. Az ügy nem ereszt. Holnap viszont dolgozni kell. Ezek a Bernhard Schlink – a történet szerzője – félék fényévekre vannak tőlünk. Sikere, világhíre méltó, megalapozott. Van, aki vitatja. Miért? Ki udja?
