Ülök egy megbeszélésen. A meleg reménytelen. A téma reménytelen. A partnereknek gyakorlatilag nincs mozgásterük, de ha lenne is a felvetett kérdések súlytalanok, nincs igazi tétjük. Ezekről a dolgokról kellene a legkevésbé beszélni. Vannak, akik nem ezen az állásponton vannak, ők hajtják az ügyet. Ha ők hajtják, akkor nekem statisztálni kell. Ott ülök, hogy ki legyen a tizenegy. (Lányoknak. A fociban mondják azokra, akik csak ténferegnek a pályán, akiknek semmi hasznát nem látják, hogy azért vannak, hogy ki legyen a tizenegy. A tizenegy játékos. A focit 2* tizenegyen játsszák) A megbeszélést követően az egyik rejtélyes okokból szenvedélyes odajön, és lelkes szavakkal szimpátiájáról biztosít, látta milyen sokat írtam, hogy milyen szorgalmasan, elgondolkodva jegyzeteltem, írtam, húztam írtam, örül, hogy engem is érdekel az ügy, beszéljük át, hátha még jobban örülhet. Nos, az igazság, hogy blog-bejegyzésekhez írtam vázlatokat. Most mi lesz?
