Két urat – foglakozásukra nézve történészt – hallgattam a minap. Ugyanarról a korról, ugyanazokról az eseményekről és ugyanazokról az emberekről beszéltek. A szövegek korrektek voltak, mégis a két történelemnek szinte köze nem volt egymáshoz.
A történelem egy végeláthatatlan Rorschach teszt, a történelem az, amit észreveszünk a múltból. A pacni többértelmű, a történelem szintén. Az ezekre adott egyéni reakciók legalább annyira a személyiséget tükrözik, mint magát a szemlélt dolgot. A pacni = történelem.
Ha elmondod, mit látsz a pacniban, magadról beszélsz. Ha elmondod, mit látsz, a történelemben magadról beszélsz. Aki a történelemről, mint egy végeláthatatlan tragédiáról, illetve a következményeiben az ezzel egyenértékű hőstörténetről beszél az nem egyszerűen a történelemről, nem eleinkről, hanem illúzióiról, önmaga tragédiájáról is beszél. Aki leállíthatatlanul mondja az egykori lehetőségeket, keresi az utat, latolgat, az a magában, a benne, a közösségében rejlő mai lehetőségeket is keresi. Hogy aztán kínálja.
Ez gondolom világos. Az is világos, hogy milyen személyiségképlet gyártja a csak tragikus, a csak görcsös képzeteket, és milyen az, amelyik nem kívánja naponta háromszor megjósolni a közelgő kimúlást. Szabadok vagyunk, választhatunk, hogy kit és mikor hallgatunk meg, kihez és mikor fordulunk, hogy beszélhessünk vele. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy annak az ismerete is a birtokunkban van, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy a tragikus, vagy a perspektivikusságában derűsebb verziók váljanak az önmagukat beteljesítő jóslatokká. Mégis a tragikust keressük, az lesz a „hiteles” és egyre keserűbben látjuk a világot. Miért? Ez szolgálná titkos vágyainkat? Nem lennénk a magunk urai? Így keresünk felmentést? Mi alól?
***
A bejegyzés El Lobonál jelent meg. Onnan jött vissza.