Kétéves korom óta kutyákkal élek. Jó, rossz, jól rosszul megértett tapasztalataim jó részét ők szolgáltatták. Ha ez így nem is feltétlenül igaz, de az megfelel a valóságnak, hogy ezek azok a tapasztalatok, amelyek előadhatóak. Pontosítsunk, van hely. Az így-úgy, itt-ott összeszedett tapasztalataim az ő közreműködésükkel könnyebben adhatók elő. Az olvasó – ha van – nem magáról olvas. Mindig másról. Majdnem mindig. Ők pedig nem olvassák ezt a blogot, hanem írják. És tudják, mit, miért írnak, iratnak. Legalábbis remélem.

Katonaviselt ember vagyok, azaz felnőtt férfiember. Ez a büszkeségre okot adó tény itt nem bír különösebb jelentőséggel, sőt maga a folyamat se szolgál másutt nem beszerezhető tanulságokkal, hacsak nem annak egy epizódja. Az talán igen. Történt, hogy az Alföld közepére kiraktak biztonsági őrnek. Az volt a dolgom, hogy aki arra jár – soha senki nem járt arra – azzal közöljem, hogy ne járjon arra. Gyakorlatozunk. Kimegyünk a pusztába, hogy visszajöjjünk. Ugyanúgy. Azt gyakoroltuk, hogy ugyanúgy. A katonaság konzervatív intézmény. De nem ez a közreadandó tanulság.

A közelben volt egy tanya és a tanyán egy kutya. A kutya unatkozott, jó ötletnek gondolta, ha odajön hozzám. Én örültem neki, mert szeretem a kutyákat meg azt is, ha valaki úgy tartja, örülhet a társaságomnak. Legott határoztam ebédeljünk együtt a találkozás örömére. Nálam nem volt más, mint egy kinyithatatlan konzerv – hogy miért volt kinyithatatlan hagyjuk, rossz fényt vetne a férfiemberré válásomra – és egy darab kenyér. Törtem magamnak, törtem neki. Önző lévén először magamnak. Az őszi nap áldott lágy sugarai alatt falatoztunk. Mint a paradicsomban. Vegetáriánusként. De jött az asszony! Sietve. Az, az asszony, aki férfiemberré válásomban a világon semmi szerepet nem játszott, legfeljebb annyit, hogy bizonyos később megszokottá vált eseményeket előre vetített. Tudtomra adta, amit teszek nem helyén való. Kenyeret majszolni a bokor tövében? Ugyan, legyintett a tanya úrhölgye. Miért etetem a kutyát? Az ügyet megvilágítandó közöltem, mert éhes. Meg mert jópofa. De ha jóllakik nem fog dolgozni! Az álam leesett. Ez a kardos némber azt hiszi, a kutya azért dolgozik, szolgál, ha kell alázkodik, mert éhes? Ha csak éhét akarná csillapítani, nem hagyná magát ugráltatni, hanem egyszerűen megenné az embert. Nem csak kenyérrel él a kutya! – kezdtem volna fabulámba, de a kutyát elzavarva ő is eltűnt az életemből. Most tudtam meg, hogy ez a derék asszony - szorgalmas lévén - kitanulta a közgazdaságtant. Ma reformtervezeteket ír. Ha akkor van még két percem ...

***