Ki vagyok én? A múlt? A pillanat igényeit szolgáló kreáció? A jövő? Azonosság élményünk a megismerés, vagy a megvilágosodás terméke? Ki, vagy mi formál? Ki adja az identitásunkat a bennünk lévő, a valót kutató ráció, vagy a bennünk lévő álmodozó költő? Mi válik jelenvalóvá, az adat, vagy a fikció? A fel-, vagy a megvilágosulás? Egyáltalán van választásom?

Szemmel láthatólag le kellene porolni az identitásvitákat. Az új képletek megszületése csak úgy magától nem megy, kellene egy kis tervszerűség, elkelne egy kis irányítás. A szerepeket, a teendőket, át kellene beszélni történészeinkkel, költőinkkel, a bennünk lévő történésszel a bennünk lévő költővel. Miért pont velük? Mert ők a főbeszállítók, ők a főalkotók. A bennünk lévő történész, a bennünk lévő költő. Nézzük, ki mit csinál, kitől mi várható?

Mit tesz a ráció embere, a történész - a bennünk lévő is! - annak érdekében, hogy valakinek képzeljük magunkat? Mesél rólunk. Lehetőleg korrekten. Életünkről narratívákat, elméleteket gyárt, de figyelve arra, hogy az, amit mesél, az, az legyen, ami megtörtént. A szakma szabályai szerint foglalkozik azzal, ami ténynek gondolható, azaz köznapian szólva megpróbál nem hazudni. Kutat, kutat és szállítja a múltról a korrekt fikciókat. Alkot, csiszolja, ami csiszolandó, és ha kell – mert talált valamit, ami miatt kell – megváltoztatja azt, amit kell. A fegyelmezett ráció azt akarja elmondani, ami volt. Csakhogy ez lehetetlen. A valóság nem tény, hanem értelmezés. Minden mindig különbözőképpen történik különböző emberek számára. A ráció kis és nagy igazságokat fogalmaz meg, de ezeknek a lelki feldolgozása az ezekkel való azonosulás nem lehetséges. A történész ezzel nem is foglalkozik, vagy ha igen akkor már nem történész. Ő mindig feltételes módban beszél, amit mond, az annak a meghaladásáig érvényes. Munkájából definíció szerint nem lehet identitás. Legfeljebb alapanyag, legfeljebb neki szakmai önérzet, ha jól csinálja azt, amit csinál. De menjünk tovább.

A költő, a bennünk lévő költő, szintén megfogalmazza a maga nagy igazságait, de ezek az igazságok már nem történészi tényigazságok. Amikor ő nyúl történetünkhöz, akkor a tények feltárásáról, a tényekről, a tényeket fogyasztók igényeire, a feldolgozására kerül a hangsúly. A költői vénánk nem az események feltárására törekszik, nem a történelmi narratívát, az eseményeket interpretálja, hanem a jelenből nézve a jelennek értelmezi, alkotja a múltat. A bennünk lévő költő, nem feltár, hanem lát, megvilágít, kinyilatkoztat, identifikációra alkalmas kreációt kínál. A múlt itt a jelen igényeit szolgálja. Ez határozza meg a költőhöz való viszonyunkat is. A költővel nem szoktunk vitatkozni. Amit mond, azt úgy fogadjuk el, vagy úgy utasítjuk el, ahogy van. Az elfogadásáról, elutasításáról nem az eszünk, hanem a lelkünk szükséglete dönt. A költő igazságának éppen ezért nincs történelmi „előzménye”, nincs „utóda”, de vannak, lesznek következményei, ha képzelgései identitásokká és így valósággá válnak.

A történészi és a költői igazságok hol egymásra vannak utalva, hol el vannak egymás mellett. Hol erősítik, hol gyengítik egymást. Fontos azonban észrevenni, hogy az identitás, mint felismerés szempontjából a történelmi igazság, ha nem is teljesen érdektelen, de messze nem annyira lényeges, mint azt racionális korunkban gondolnánk. Én keresztény vagyok, és karácsonykor ünneplem Jézus Krisztus megszületését. Teszem ezt attól függetlenül, hogy Jézus valószínűleg nem decemberben és nem Betlehemben született. Én zsidó vagyok és a széder estéjén ünneplem, hogy az Isten megszabadított az egyiptomi fogságból, függetlenül attól, hogy az égvilágon semmi bizonyíték nincs arra nézve, hogy népem valaha is lett volna egyiptomi fogságban. A kérdőjelek, a történészi ellenvetések az ünneppel való azonosulásomat, az identitásomat se itt, se ott nem befolyásolják. A bennem lévő költő jelenvalóvá tette azt, amire szükségem van és ez a jelenvaló irányított eddig, irányít ma, és irányít holnap. És itt jön a költők felelőssége. Nem lehet csak úgy össze-vissza álmodni. Következménye lehet. És itt jön a feladatunk; kellenének a jó álmok. Nem a nagyok, hanem a jók.