Nem hiszek a válság ember-, közösség- és nemzetnevelő szerepében.
Magamból indulok ki. Ha veszélybe keveredem, a helyzet gyökerét másokban keresem, adós hitelezővé fogalmazom kapcsolatunkat – ők az adósok – és nem bízva a rendelt szeretetükben, az egészséges erkölcsi érzékükben, azonnali fizetésre szólítom fel őket. Hárítom a felelősséget, a megoldást viszont nem keresem. Fellépésemet társaim támadásnak élik meg, értetlenséget, ellenséges nem tetszést váltva ki belőlük. Ez nálam olaj a tűzön. Nem ezt érdemeltem! Elárultatok engem, elárultátok a küldetéseteket! Vagy valami más szerény értelmű szöveggel megsértődök, és ha kell hadat üzenek. Már erkölcsi alapon hárítom a felelősséget, a megoldást viszont nem keresem. Ha lehetek őszinte nem is tudnám. Ha lehetek őszinte el vagyok veszve. Kiszolgáltatottságom fájdalmas, magamba fordulok, morcos, türelmetlen leszek, hogy azt ne mondjam magamra is kiterjesztetten mizantróp. Abba marok, akit látok. Utálkozom. A bajban - növelve a bajt - még kevésbé vagyok használható. Emberi és szakmai teljesítményem - ha volt valaha is ilyen - alászáll. Még annak is alá. Kultúrámat beszűkülten, a kőtáblák vésett üzeneteit felemlítve átkozódásra használom. Ez várható tőlem. Persze, ha ezzel csak én vagyok így akkor semmi baj.