Öt órakor Pindur & Gida finoman a fináléra emlékeztetnek. Megszagolgatnak, nézik élek-e, ha épp tehetik, képen nyalnak. Aztán hagynak. Ha nem élnék, nem tudom, mit csinálnának. Az alsóbb néprétegekre tekintettel tapintatosan kimegyünk, én a konyhába kávézni, ők a kertbe, majd együtt az erdőbe, a tisztásra. A sötét köd teli tájon komótosan trappolunk. Furcsa élvezet. Még mindenki alvással készül a napra. Mi nem. A perem élvezetes ajándéka ez a más. Ingyen lehetőség? Nem inkább saját finanszírozású. Az arisztokratának is van lehetősége, de ő a mások lehetőségével fizet. A perem a sajátját kártyázza el. Ez állítólag egészséges. Mármint a futás.
Az ittenieknek mindenesetre nem hiányzunk, jöttünknek, ha egyáltalán észreveszik még sohasem örültek. Vannak, akik ijedtségükben összehúzzák magukat, mások csendesen, vagy sivítva, a szárnyaikat csapkodva iszkolnak. Riadnak és riasztanak. Ha beléjük akadunk. Egy álmos fácán egyszer észrevett, s felém menekült. Volt esélye a túlélésre, mert mindezt a levegőben tette. És mert nem hagytuk elvégezni azt, amit el akart volna végezni lent, ezért fent fejezte be azt, amit nem hagytunk neki lent befejezni. Ha értitek, hogy mire gondolok. Fél nyolcig úgy élek, mint az élet császára.