Nyáron megrázó napokat éltünk.
Vélhetően egy örült rendre felgyújtotta a közeli erdőt. Az égő fenyves fájdalmas illata már kora hajnaltájt belengte a környéket. A tűzoltók jöttek, pontosan, mint a svájci vonatok és oltottak. Talán már telefonálni se kellett. Ha esett az eső hálásak voltunk, ha sütött a nap kiment, aki tudott, szemmel tartani az erdőt, ami bizony lehetetlen, mert csinálj, amit akarsz az a fáktól sohase lesz látható. Az eredmény; nulla. A fák üszkös hullái gyarapodtak. Mi nem tehettünk sokkal többet, mint néztük mi maradt, mi fog holnap leégni. Ahol este még fák bokrok fű volt, ahol madarak, bogarak és mókusok laktak, ott reggelre fekete korom, elszenesedett leletek, a keserves máglyahalál maradványai.
A lidérces napoknak egyszer csak vége lett. Az, hogy az öngyújtó készlet apadt-e el, vagy a lelkesedés, azt nem tudni, de egyszer csak vége lett. Most november közepén éledezik az erdő. A talajt mesés zöld takarja, a megmaradt bokrok, fák ágai megteltek nedvességgel, erejüket visszanyerték. Ami elégett lassan eltűnik, felolvad a tájba. Hajnalban a kutyák megint felverik a fácánokat. Ezek újak, még komolyan veszik őket.
