Magyarország 1945-56
Találkozás az idegennel, az agresszorral, aki mindent ígér, aki mindent akar, mindent elnyel, aki cserébe azt a boldog tudatot adja, hogy az övé vagy, ő emészt el. A célért! A célért, ami nem csak kötelesség, de maga a szükségszerű, ami hív, ami felé rohanni kell, ami felé – fájdalmas lesz a felismerés – nem vezet út. De ez beismerhetetlen, mert időközben abszolút igazsággá vált, mert eltűnt az – a társadalom – ahol a dolgot felül lehetne vizsgálni. Csak az lehetsz, ami nincs és sohasem lesz. És ez akarsz lenni, mert félsz nem annak lenni. Itt az identitás helyett a hit vezérelte deszocializált én szervezi a világot. Itt a hit, a rettenetes paradoxon - mormoljuk Kierkegaard-dal - alakítja az életet, a hit, ami mindenre képes, a gyilkosságot szent Istennek tetsző cselekedetté képes változtatni, a hit, amit semmiféle gondolkodás nem tud hatalmába keríteni, mert a hit ott kezdődik, ahol a gondolkodás megszűnik. Ahol mindent lehet és kell, mert a célért harcolni kell, és aki harcol annak „tudnia kell küzdeni, és nem küzdeni, kimondani az igazságot és nem kimondani, szolgálni és megtagadni a szolgálatot, megtartani és nem megtartani az ígéreteit, vállalni a veszélyt és megfutamodni előle, felismertetni magát és láthatatlanná válni. Aki a kommunizmusért harcol, minden erények közül csak egy erénye van, az hogy a kommunizmusért harcol.” A feladat az igazságig keresztül hazudni magunkat, hinni, hogy … Nem tudom mit, de hinni. Vagy rettegni.
***
Nos, hol és meddig tart a hit és a rettegés, a sztálinista típusú hit és rettegés?
A sztálinizmus alapanyaga a deszocializált én. A deszocializált én-t először a társadalom leépítésével a „történelem”, majd a vak hit és a mámoros hatalomgyakorlás generálásával az élcsapat állítja elő. Amíg ez sikerül lehetnek maguk is hívők, vagy felvilágosult cinikusok övék a világ, a társadalom a túszuk. A kimaradt sokaknak nincs más dolguk, mint hogy mámorosak legyenek, vagy ha ez nem sikerül úgy féljenek. És ne akarjanak semmit. Legyen elég nekik hogy a zsarnokság tápjai.
Csakhogy ez nem megy, sohase ment. Nem lehet mindig eufóriában előre rohanni a semmibe, nem lehet mindig félni. Minden csipa kinyílik egyszer, minden hit mellett ott vannak az eretnekek, a mellékjátszmákba kezdők, akik megtörik a kánont, a kötelező mintát, akik jelhelyzetet állítanak elő, akik tolnak egyet az időn. Mindig lesznek, akik szolidaritást vállalnak, akik kezet nyújtanak a rettegőknek. Mindig elkezd épülni a társadalom. Ez elkerülhetetlen. Amikor ez bekövetkezett, akkor kitörhetett az én. Lázadt, törlesztett, majd bukott anélkül, hogy érvénysíthette volna önmagát. A félelem forradalma prolongáltatott.