Nem voltak mindig szenvedő betegek a senkik, nem voltak mindig veszélyes hulladékok a magukat megfogalmazni és érvényre juttatni nem tudók. Korábban a társadalmak az egyes funkciókat körülírták és zárt csoportokhoz kötötték. Itt nem volt kérdés, hogy ki kicsoda. Megmondták, majd számon kérték a teljesítést. Itt az önmagukat kitalálni, megfogalmazni nem tudók elvoltak. Sőt, ők kellettek. A modern kor azonban ezeket az irányító, ellenőrző mechanizmusokat nem igen használja, háttérbe szorítja, helyenként ki is iktatja. Ez a szabadság! Itt az embert nem teszik hivatalból sínre, itt az embernek fel kell építenie és ajánlania kell önmagát. Ez a szabadság! Itt a gyerek nem kérdezheti meg, mi leszek, ha nagy leszek, itt tőle kérdik, mi leszel, ha nagy leszel. Ez a szabadság! Itt az embert felszólítják, hogy hittel és lelkiismerettel felruházva keresse a boldogságot! Éljen a szabadsággal! Ha pedig nem tud mit kezdeni a szabadsággal, leírják, legyintenek rá. Amiért úgy érzi megalázták, cserbenhagyták, amiért utálkozni fog, amiért aztán utálni fogják. A legyintés – mindenki tudja – nem jogos, de nem kínálkozik más megoldás, hiszen a legyintő se tudja a választ. Se most, se akkor, amikor őt kérdezték. Hiába töpreng, hiába töprengett. Amit megtanult, az nem más, mint hogy ezt az egész izét meg kell kerülni. Önmaga megfogalmazása és ajánlása helyett ajánlkozni, bármire, amire csak lehet és hazudni, hogy lám kellek. Ez lesz a szabadsága! Ezzel persze nem lehet felvágni. A szemtanukat kussoltatni kell. A cél eszköze a megalázás, a megalázás továbbadása. Az új megalázott fél, nincs kedve semmit sem észrevenni, önként hazudja azt, amit kell. Az új megalázottak aztán tanulnak és reménykednek, hogy valahol, valakit ők is megalázhatnak, az ő életük értelmét is elhazudja majd valaki. Jól spekulálnak, lesz rá alkalom, sőt mi több, még önként jelentkező is lesz. A hasznavehetetlenségek sokan vannak és hasznosulni akarnak. A boldog hasznosulás mellékterméke; a gyűlölet.
