Szomszédom - kedves fiatalember - a minap telefonált, hogy meg szeretne kérni, ha lehet, de csak, ha nem gond, bocsánat, nem kérdezte, hogy zavar-e, mert, ha igen visszahív.
Megnyugtattam, nem zavar kérjen bármit, biztosíthatom; teljesítve van. Jómódú, beosztással élő emberek, kizárt, hogy pénzt kérjenek. De biztos, hogy alkalmas? – kérdi. Biztos. Arra szeretne megkérni – ha lehet! – hogy engedjem meg, hogy nálunk, a kerítés mellé ültethessen három-négy leylandi ciprust. Örülne – mondja – mert akkor a kertjükben jó helyen lenne az árnyék. Majd jövőre. Nyáron. Azon nyomban beleegyeztem és ráadásként felajánlottam, hogy igény szerint még gereblyézhet is, de ha kint fázik, a házban akár porszívózhat is. Felszabadultan, mint egy gyermek nevetett, udvariasan megköszönte és letette a telefont. Egy jó óra múlva visszahívott, hogy ha már ilyen kedves voltam az előbb, nem szeretne visszaélni, de talán nem haragszom, neki lenne egy újabb kérése, szeretne még négy ciprust ültetni. Én ebbe is beleegyeztem, igaz most már én is zavarban voltam, egyrészt mert féltem, hogy ha holnapra, de legkésőbb holnaputánra elfogy a kertünk, akkor odavész a barátságunk, másrészt mert nagyon szép növényeket hozott, nem olyan csenevész izéket, mint a képen, hanem nagyon szépeket. Most mit csináljak? Azért ez mégse szívesség! Illetve nem én teszem. Ezt viszonozni illenék! Mit ültessek náluk?
