A legjobb tanácsaim azok voltak, amikor azt mondtam – csak nyugi! Vagy azt, hogy nem eszik a kását olyan forrón, ahogyan főzik. Ehhez bólogatni is szoktam. (Lásd dakszli 1970-ben a Skoda hátsó ablakában) Van úgy, hogy azt mondom - és beigazolódik - holnap is lesz nap. Meg azt – hogy minek? Ez kérdésnek tűnik, pedig nem az. És így tovább. Ilyeneket szoktam mondani. Tanácsként. Mert van, hogy elvárják. Később ezekért a mondatokért, hálásak. Mert azt lehetett levonni belőlük, hogy nem kell/lehet/szabad/érdemes semmit se csinálni. Ezért hálásak. És hát okkal.
