Nyár eleje van.
A hajnali csendben az üdvösségre számot tartó tájak vándoraként szegényes / takaros falvakon át vezet az utam. Fent az ég borús felhőkkel, lent a csillogó aszfalt, a kátyúkkal. A Hold fénye már kialudt, de még alszik a bánat, alszik az öröm. Teljes a csend. Itt nincs árvíz, itt marha esők vannak. A szegényes falvakban, a takaros falvakban egy a közös; az árkok betemetődtek. A takaros kis ház lakói kocsibejárót készítettek és virágot ültetettek, a szegényes ház lakói hagyták, legyen, ami lenni akar. Az árok nem kell, az árok fáradtságot és kényelmetlenséget ad, az árok olyan falusias. Fejlődni vágynak! Vagy nem vágynak semmire. Árokpucolásra meg e legkevésbé. A szegényes és a takaros házakba most befolyik a víz. Hozzák majd a zsákokat. Berreg majd a szivattyú. A szorgos munka meghozza a gyümölcsét a belvíz helyére moha ágy, és illatos virágok jönnek, tündökölnek, amíg a szárazság ki nem végzi őket.
