Kényelmes az élet, ha igenekkel, nemekkel válaszolhatunk az általa feltett kérdésekre. De az élet nem keresi az élők kegyét nem ad kényelmet.
Az igen és a nem közé applikálja az is-t, a 0 és az 1 közé a 0,567-t és hát a többi végtelen törtszámot. Nyilván, hogy bosszantson. Légy pedáns, ha tudsz! De nem tudok. Ha arra az egyszerű kérdésre akarok válaszolni, hogy jó volt-e az ebéd az igen / nem kevés. Azt mondom, hogy a leves igen, de a második kevésbé, a süti pedig odaégett. A következő mondatban tovább pontosítok, elismerem, hogy a leves lehetett volna egy kicsit melegebb, a másodikban viszont pazar volt a hús, és hiába égett oda a sütemény az a töltelék, amit sikerült kikaparnom, az ízletes volt. És így tovább. De milyen volt az ebéd? A közelítéseknek soha sincs vége, sohase tudom megmondani, hogy milyen volt, sohase tudjátok meg, hogy jó volt, vagy rossz. Azt tudjátok, hogy „is”, meg hogy „igen, de”, meg hogy mi az, ami felé közelített. Mindig van egy új szempont, tény, ami miatt újra belekezdek. és akárhányszor belekezdek, a közelítésnél tovább sohase jutok.
Szavaink elmosódott halmazokat jelölnek. Gondolataink, ítéleteink igazságtartományai nem jelölhetők ki egyértelműen. Csak a számtan órán vannak egyértelmű definíciók; a természetes számok, a … És ott is csak az alacsonyabb osztályokba. Egy idő után meg kell barátkozni, hogy a halmazok határai életlenek, elmosódottak. Tükör által félhomályosan. Többre nem telik. Ezzel nincs mit tenni, ezzel együtt kell élni. Meg, ha lehet ezzel nem visszaélni, nem slendriánoskodni, nem kényszeresen a magunk szórakoztatására öncéluan cincálni, meg ... Egyébként ezek megoldhatóak.
