említette a maga idejében Hegel.

Ha ez akkor igaz lehetett, lehet hogy mi most már az antitézis korát éljük, tudjuk, de nem tesszük. Nincs ember – a döntéshozók között sincs – aki ne tudná, hogy a korrupció, mint egy rákos sejt kivégzi az élete forrását, esetünkben a társadalmat és ezzel saját pusztulását okozza. Mégse történik ellene semmi. A vicc, hogy tudunk az ellenszerekről, ismerjük azokat az immunanyagokat, érdekeltségi mechanizmusokat, amelyek védenének ellene. Amit tenni kéne az a döntéshozók számára is világos, érthető, a dolgok adottak, a mozgósításuk nem megoldhatatalan. Ja, és ki ne hagyjuk, ráadásul úgy lehetne mindezen túllépni, hogy közben mindenki jól kereshetne. Csak épp beledögleni nem kellene senkinek se. A harc - milyen szép szó ide - mégis elnapolódik. Ennek oka nem intellektuális hiányosságokban keresendő, hanem a beteges, üres "individualizmusban", a kooperáció, a közösség, a normakövetés elutasításában. Az ezekbe vetett hit hiányával. Mert ez a hit nincs, sőt szerintünk ezek a dolgok nem is léteznek. Leszámítva, ha a túléléshez szolgálhatnak álcát, ha ezekre hívatkozva lehet előnyökhöz jutni. Akkor igen, addig igen. Élünk tehát, mint a rákos sejtek, mint a maffia, kiraboljuk a lehetőségeinket. Helyesbítek. Élősködünk, mint a rákos sejtek, mint a maffia, kinyírjuk egymást s magunkat. Minőségünket természetesen letagadjuk, de tesszük.