Kérem, mondja meg, hogy visszalépjek-e a tb-be – szegezi nekem a kérdést egy ötvenhárom éves asszony. Ha rám hallgat, azt csinál, amit akar – válaszolnám, de nem lehet, mert megsértődne és a megsértettekből már teljesítettük az idei tervet. Marad egy-két hümmögésbe csomagolt félmondat a karcsú korfáról, ami a korfánál nem annyira előnyös, mint kegyednél. Ez bejön. A piszkafa asszony somolyog és már nem is bánja, hogy nem tudom, hogy kilenc és fél év múlva hogyan teljesítenek a távol keleti börzék, lesz-e pénze fűtésre, parizerre. Még egy-két szó és hálásan búcsút intve kilibben / -ballag az életemből. Ezt megúsztam.
A kérdés ettől még kérdés. Hogyan gondoskodjunk magunkról? Milyen portfólióval induljunk a száz veszélyt magában hordozó jövő, vagy épp a veszélyekben - lévén azok borzongatóan izgalmasak - nem bővelkedő varjúkor felé? Kuporgassunk, vagy idomítsuk társainkat, utódainkat, az öregekkel szembeni kötelességükre? Mi ad az öregségben jogot, s reményt, a létezésre? A ma megtakarított pénzünk, vagy a mások szolidaritása? Miben bízzunk az üzlet, vagy a társak ígéretében? Piac, vagy viszonosság? Az Én, vagy a Mi? Amikor kuporgatok, lemondok a ma örömeiről, mindezt annak a reményben teszem, hogy akinek ezt átengedtem - mármint a pénzköltés örömét - az jól gazdálkodik és később ezt kamatostól visszaadja, lehetővé téve, hogy amikor már nem tudok kuporgatni, szórhassam a pénzem. Amikor ma járulékot adok, jót teszek, szolidáris vagyok, amiből azok, akik kiérdemelték szórhatják a pénzüket. Ebben is ott a lemondás, és ott a számítás motívuma. Kimondva, kimondatlanul kalkulálom, hogy velem is méltányosak lesznek és a társadalom aktív tagjai adnak, amikor eljön az idő, s a szükségem is úgy kívánja. Akár a fialtatott pénz, akár társadalmi kölcsönösség van a portfóliómban, ami a teljesítést hozza, az a csoportnorma. Mert élő normák nélkül a piacon kifosztanak. Fityiszt kapok a pénzemért, de nem kamatos kamatot. Mert a normák adta biztonságot nélkülöző egyén fél, felmondja a viszonosságot, kihátrál a kötelességének teljesítése mögül. Kaparj kurta mondja és nem ad, mert magának raktároz. Mondhatok én neki, amit akarok, várhatom a szolidaritását, amíg csak kedvem tartja. Ő élni akar, nem engem pátyolgatni. Közösség nélkül így is, úgy is vesztesek vagyunk. A különbség csak annyi, hogy másban hittünk. Alap nélkül. Na, ezt nem mondtam el az ötvenhárom éves asszonynak. Úgyis megtudja.