Mottó: Minden sikeres férfi mögött van egy nő.

Újsághír: „ A bíróság tegnap olyan ítéletet hozott, amellyel elismeri: az apagyilkos lány csak részben bűnös. A jogerős ítélet szerint B. Edina két év börtönbüntetést kap három évre felfüggesztve. (…) Apa részegen jött haza. Anya megpróbálta csillapítani, masszírozta, bekente a derekát, de ő csak őrjöngött és ivott tovább. Éjfél körül nekem esett, és ütött. Anyu közénk állt, akkor őt vágta tarkón. Féltem, megöli. Nem tudom hogyan került kezembe a kés, úgy éreztem az életünket kell megvédenem – idézi fel a borzalmat Edina.”  A beszámoló hosszabb, de a lényeg, hogy húsz év megaláztatás, zaklatás, és erőszak végére Edina a fent leírt módon pontot tett. Hirtelen felindulásból, beszűkült tudatállapotban. A T. Bíróság és a T. Társadalom megelégedésére. Gondolom, mert senkinek, semmivel, semmi gondja. Mint S. Kitty esetében.

Az áldozatokért sok könny nem ejthető, saját maguk áldozatai. Létrehozták a feltételeket és azt a gyilkost, aki bennük, mint lehetőség mindig is ott lakozott. Csak nem aktivizálódott. Ők is öltek volna, csak gyávának bizonyultak, vagy a kellő alkalom hiányzott. Egyik se mentőkörülmény. A lányok viszont nem tettek mást, mint bátran kiteljesítették apjuk késztetéseit, vágyait, apjuk gyilkos hajlamait; öltek. Nem ábrándoztak, nem fenyegetőztek, hanem öltek. Ha tetszik parancsra. (Ebből bajom lesz) A hogyant és a miértet igazán nem tudjuk. Amit tudunk az, az, amit a Frankenstein történeten felnőtt világ igényeit kielégítendő elmondanak, elmondatnak velük. „Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.” Ezt persze minden gonosz – akár az apa is – elmondhatja, elmondhatta volna, de ezektől a törékeny lányoktól a világ valahogy el is fogadja. Tetszik nekünk, hogy átvállaljuk a bűnüket. A fogyatékosságukat.

Nem akarok igazságot tenni. Védekezem. No, nem a családommal szemben, nem hinném, hogy ki akarnának nyírni. Bízom bennük, nem hülyék több hasznomat veszik, amíg élek. A romantikus, tunya képzelgések ellen védekeznék. A visszacsempészett, az albérletbe utalt halálbüntetés ellen. Ezek a lányok tudniillik azért kaptak enyhe ítéletet, kegyelmet, mert beláttatták, hogy egyszerűen áldozatok, mert amit tettek az jogos védelem, jogos büntetés volt.  Elhitetik velünk, hogy ez volt az egyetlen kiút. Hogy nem volt mi tenniük. Hogy ők nem veszélysek, hogy ők nem kezelendőek. És ami még rosszabb, mi kényelmesen el is hisszük, hogy ez volt az egyetlen kiút. Nincs mit tenni. A probléma megoldódott. A selejt legyártódik, a selejt kiiktatódik. Aztán van, akit ez a nagy egyszerűség zavar, vagy piacot keres magának és a borzalmak borzalmas kezelése helyébe - móresre tanítandó az agresszorokat - ilyen-olyan törvényt javasolnak. Majd az! Az helyettesíti a kést, a pisztolyt és a kisbaltát. Mintha csak a tegnap lenne a gond. Mintha a gyilkos a gyilkosságtól gyógyulna.

Ranschburg tanár úr egy kerekasztal beszélgetésen kezdte magyarázni, hogy hogyan jön létre egy ilyen helyzet, hogyan lehet ezt kezelni. Kinek mi lenne a dolga. Rövid, kristálytiszta mondatokkal érvelt. Nem használt idegen szavakat. Mindenki érthette. De nem akarta mindenki érteni. Sőt hallgatni se. Egy szőke, kissé molett hölgy egyszerűen – bocsánat, de így a pontos – leugatta. Én szájon vágtam volna a kishölgyet, de ott senki sem tette. Pedig jogos védelem lett volna. Az ostobaság, a lustaság romboló kiszolgálói ellen. Az agresszió bővített újratermelői ellen. A nyomor, a keserűség, a sivárság haszonlesői ellen.