Kispest felé vitt a dolgom. Nem siettem, megengedtem magamnak, pontosabban megjutalmaztam magam azzal, hogy gyerekkorom kedves városrészén - Wekerlén – menjek keresztül.
Mi, annakidején innen nem túl messze az Üllői út - akkor Vörös hadsereg útja - mellett laktunk. Kispestnek az a része a lakók minden ellenkező vágya és igyekezete ellenére maga volt a kilátástalan szürkeség. A legatyásodott valóság. Nem mintha itt a valóság valaha is gatyás lett volna. Kis, rendbehozhatatlan, korszerűsíthetetlen házak, az udvar végében budival, felváltva egy-két rendesebb családi házzal. A hetvenes évek elején ezeket lebontották, hogy helyükre új valóságot, komfortosabb kilátástalan szürkeséget építsenek. E terület fejlesztői a kilátástalan szürkeséghez, mint alapelvhez ragaszkodtak. Mi kölykök, ha kedvünk támadt átbicikliztünk, Wekerlére, a mesék birodalmába, ahol bizony mondom kiváló aszfaltos úton csak úgy suhant a Csepel. Bámultuk a házakat, amelyek egy régi magyar üzeneteként nekünk, új magyaroknak itt maradt. Elmúlt dolgok, porladó apák dolgainak hittük, amit láttunk, mi akik – mint a díszlet alkotója mondta - csak előre akartunk nézni. Egyszer volt, megismételhetetlen mesének néztük azt, ami ott volt. Fogalmunk se volt róla, hogy ez mennyire keserűen igaz.