Mi rossz? – Mindaz, ami a gyengeségből fakad.                                                          Mi a boldogság? Annak érzése, hogy a hatalom növekszik, s legyőzetik egy ellenállás.” Így Nietzsche.

A kispolgár pozíciójából jövök én. Hatalom, ha a Másikban rezonanciát keltek, ha a Másik igényli ezt a rezonanciát. Hatalmamban van, mert kellek. Hatalom, ha a Másik elutasít, és ezért bosszút állhatok. Hatalmamban van, mert megsemmisíthetem. Hatalom, ha a bosszúm egy másik Másikban, annak a frusztrációját kezeli. Örül neki. Hatalmamban van, mert a boldogsága, a bosszú élvezete a tőlem függ.

A hatalomgyakorlás; alkotás. A hatalomgyakorlás; pusztítás. Az, aki képes a Másikat lojalitásra és teljesítményre késztető konstrukciót létrehozni hatalmat gyakorolhat, boldog, élvezi az életet. Az, akinek ez nem sikerül, csalódottnak, kitagadottnak érzi magát és ezért romboló indulatok támadnak benne még lehet boldog, ha ezek az indulatok terepet és célt találnak - gyilkolhat, pusztíthat - élvezheti az életet.

Az egyik hatalomgyakorló számára a társadalom, a történelem alapanyag, amelyből építkezhet. A másik számára ürügy a pusztító bosszúra. Az első lehet hős, lehet kalandor. Ő lehet, hogy csinál valamit. Lehet, hogy valamit és valaminek a látszatát csinálja. A pusztító nem. Ő megsemmisít. Ö nem kalandor, nem hős, hanem magtalan gnóm, veszélyes hulladék. Amit ő csinál az nem többesélyes. Ő pusztít, és csak pusztít, ő másra nem képes. (A Baader.)

A terroristák szövetségesei az érzelmeiknek a szövetségesei, a hasonló magtalan akaratok, a tehetetlenek, a kiábrándultak, a bénult depriváltak szimpátiájára számíthatnak. Ha megfelelő számban és pozícióban vannak ezek az elátvult, üres lelkek a bosszú, a terror intézményesülhet. Erre rá lehet erősíteni. A terrorista táptalaja nem a valóság, hanem a deprivációs fantáziák világa. Ezek gerjesztése ad számukra perspektívát. A gyilkos oldalvizén így helyet talál magának az ideológus (U. Meinhof) aki gyártja a színlelt, hamis okokat fekmutató célzott képzeteket. Közös alkotásuk e képzetek igazolta értelmetlen halál, értelmetlen pusztulás. Minden más kimenet illúzió, romantikus képzelgés, maga a deprivációs fantáziálás.

Körülbelül erre gondoltam, amikor hetekkel ezelőtt egy nagy mozi nagy tereméből kilenc másik nézővel kifele igyekeztem a Baader-Meinhof csoportról szóló film vetítéséről. Az érdeklődők számából arra a következtetésre jutottam, hogy ez ma már senkit se érdekel, ezt ma már mindenki tudja. Túlvagyunk rajta.     

Rózsa-Flores Eduardo-val végeztek. Olvastam a híreket, megnéztem a róla szóló dokumentumfilmet – az októberben bemutatottat – elolvastam a barátai, a kollégái nyilatkozatát és a hozzáfűzött kommentárokat, stb. Miről beszélnek? Miben akarnak hinni, akik hinni akarnak? Miért nem járnak legalább moziba? Közérdek lenne.