Nővérem a modelleknek fenntartott székre, én a háttérben egy díványra ültem. Masa néni elővett egy nagy papírt és elkezdett rajzolni. Látszólag nővéremet, de valójában az ő igazságát - ami ő maga volt - az édes gyermekkori mesék világából átmentett lélek tiszta áhítatát. Semmi történelem. Csendesen szorgalmasan húzta a vonalakat, satírozott, vágta a radírt, maszatolt, formálta, fogalmazta azt, amit lát, ami ő, aminek hirdetéséhez a nővérem ártatlan bakfis arca kínált lehetőséget. A tartalom, az alkotó vágya és a forma itt egymásra talált. Én csak bámultam. Az, hogy megkedvelt, vagy magsajnált nem tudom, de aztán engem is lerajzolt. Kedves néni volt, egy itt felejtett Jókai relikvia, mondom ma, de aztán visszaszívom. Amikor elbúcsúztam tőle szépen köszöntem. Erre akkor engem már nem kellett külön figyelmezetni. Sohase találkoztunk többet. Ősz, állig érő hajára tisztán emlékszem.
*Identitás II.